Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - KRITIKA - Koncsol László: Irodalmunk hiteles képe — kívülről

diákoknak, akik az előző években, bukás miatt vagy más okból, a szlovák iskolákban évfolyamot veszítettek.)

Félreérthető és elbizonytalanító hatású lehet Görömbei megjegyzése, amely szerint „A reálpályákra eleve csak olyan diákoknak van esélyük, akik szinte anyanyelvi szinten tudják a szlovák nyelvet”. (47. 1.) Szeretném megjegyezni, hogy az államnyelv (Csehszlovákiában ugyanis használatos ez a fogalom) fetisizálása a diákok majdani érvényesülése szempontjából nemcsak veszélyes következményekkel jár, de nem is megalapozott. Nemzetiségi helyzetben élő, de az értelmüket is használó emberek eleve nem félnek úgy az idegen nyelvektől, adott esetben az államnyelvtől, mint az államalkotó nemzetek kényelmesebb helyzetű tagjai, mivel tapasztalatból tudják, hogy egy nyelv elsajátítása, különösen az illető nyelv közegében, állandó sugárzásában, távolról sem olyan nehéz feladat. Az állam nyelvét mindenki megtanulja, akinek szüksége van rá, mégpedig a szükséges fokon, a neki nélkülözhetetlen mértékben. A férfiak, akik nemcsak az iskolában, hanem katonai szolgálatuk alatt is gyakorolják a nyelvet, s többet forgolódnak a világban, szinte kivétel nélkül és magas színvonalon, nem ritkán anyanyelvűk rovására is beszélnek szlovákul, vagy (és) csehül, a nők közül pedig csak azok gyöngén, akik falujukban s a háztartásban maradnak — az ilyen nők száma azonban •elenyészően csekély. (Az ő részleges egynyelvűségük természetes tünet, nem pedig érvényesülési vagy pláne politikai probléma.) A magyar értelmiség viszonylagos hiányának végül is nem az anyanyelvű és a szlovák nyelvoktatás állítólagosán alacsony színvonala az oka; szakmailag jól előkészített afrikai vagy ázsiai diákjaink nem tizenkét, hanem mindössze egy évig tanulják a felsőoktatás nyelvét, s ennyi nyelvismeret is elegendő, némi vendéglátói türelem és bölcsesség jóvoltából, az induláshoz és sikerhez. Viszonylagos hiányaink első és legfőbb oka az, hogy a csehszlovákiai magyarság a háború után elveszítette értelmiségét, amikor a szlovák értelmiség zöme természetszerűleg az országban maradt. További oka az lesz, hogy az első magyar osztályok 1951-ben érettségiztek, mégpedig csak Komáromban, s a tovább tanulók csupán 1955-ben, 1956-ban és 1957-ben fejezték be tanulmányaikat az ország nyolc, tíz, illetve tizenkét szemeszteres felsőoktatási intézményeiben, míg a szlovák egyetemek és főiskolák már 1945 nyarán kibocsátották első végzett hallgatóikat. Tovább: a többi magyar tanítási nyelvű gimnázium (Dunaszerdahely, Fülek, Ipolyság, Kassa stb.) csak később és lépcsőzetesen nyílt meg, s csupán 1954-től kezdte szárnyára ereszteni az érettségizőket, akik végül is csak 1958—60-ban szereztek diplomákat. A háború utáni veszteséget tehát, a magyarság önhibáján kívül, még az azt követő tíz—tizenöt év viszonylagos utánpótlás-hiánya is növelte. Tovább: az országos korlátozások, a zsugorodó gimnáziumi irányszámok a magyar iskolákat is érintették; ha jól emlékszem, az 1960^as évek közepe felé kezdték országosan szűkebbre fogni a gimnáziumi osztályok számát, s ez a politika a magyar gimnáziumokat éppen belső megszilárdulásuk és minőségi fölzárkózásuk idején érintette rendkívül kedvezőtlenül; az alapiskolák végzőseit technikumokba irányították, amelyekből, mint köztudott, a tovább tanulás elméleti és gyakorlati esélyei elenyészőek. Tovább: a szlovák iskolákban érettségizett magyar anyanyelvű diákok abszolút többsége csak kivételes esetekben vállal (hat) megfelelő szintű nyelvi szolgálati közösséget etnikumával. Tovább: a háború utáni években gazdaságilag, politikailag, kulturálisan és nyelvileg elhanyagolt, bizalmatlanul, sőt, évekig ellenségesen kezelt határvidék magyar ajkú népe elsősorban megkapaszkodni, a veszélyeztetett, majd visszanyert otthont építeni, oltalmazni, tehát összebújni, nem pedig tanulni és (ami ezzel majdnem egy) távolodni akart. Tovább: a zömmel párhetes tanfolyamokon kiképzett pedagógusok az eleinte kezdetlegesen fölszerelt és tankönyvek nélkül oktató magyar nyelvű iskolákban valóban nem vehették föl a versenyt a jól képzett és tapasztalt szlovák kartársakkal. Tovább: a magyar iskolák létszámzsugorodása és lassú megszűnése csak zsugorítani, nem pedig növelni fogja a magyar értelmiség csehszlovákiai számarányát. Tovább: az értelmiségi pályák konjunktúrája megszűnőben van, a helyek egyre inkább túltelítődnek, s ez újabb gátja a fölzárkózásnak. Végül: nem szabad elfelejtenünk, hogy az iskola nemcsak értelmiséget nevel, hogy feladata nem a rossz értelmű kispolgári „érvényesülés” nyelvi föltételeinek biztosítása, hanem az, hogy lelkileg és szellemileg harmonikusan fejlett személyiséggé alakítsa a gyermeket, ennek a küldetésnek pedig a nemzetiségi iskolák föltétlenül megfelelnek, illetve ők felelnek meg mindenekelőtt. (Nemcsak a lélektan és a neveléselmélet, hanem az oktatásügy