Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - KRITIKA - Koncsol László: Irodalmunk hiteles képe — kívülről

értené, miről és miért éppen így beszél ez az erős történelmi és társadalmi kötődésű, elszántan, mélyen és a sző legnemesebb értelmében elkötelezett irodalom.

Talán csak egy-két pontosabb (és nagyobb hangsúly hiányzik ebből a pontos, elfogulatlan és higgadt, tény- és adatszerű munkából; a nemzetiségi iskolaügy tárgyalásakor például nem figyelmeztette az olvasót kellő nyomatékkai az anyanyelvű oktatás és a nemzetiségi irodalom létfontosságú, sorsszerű (bizonyos szempontból végzetszerű) kapcsolatára: iskola nélkül minden nyelvi etnikum adekvát tudat nélküli, gyorsan fogyatkozó test marad, s mivel nem önmagaként vesz részt a modern civilizáció és kultúra kommunikációs szervezetében, a világ számára megszűnt létezni, elveszett; anyanyelvű oktatás nélkül képtelen arra, hogy az irodalom és a humán tudományok eszközeivel fölmérje, megismerje és fölmutassa mindenkori önmagát. Ezért szerepel az iskolaügy kérdése kezdettől fogva olyan nagy nyomatékkai a csehszlovákiai magyar irodalmi fórumokon. A helyzet visszájáról bizonyltja a kérdés súlyát, hogy azok a falvak, amelyekben nem indult meg vagy megszűnt a magyar nyelvű oktatás, nemcsak írót és tudományos kutatót nem adnak többé közösségünknek, hanem olvasót is csak véletlenszerűen kap tőlük irodalmunk. (Valószínűleg minden irodalom, nemcsak a nemzetiségi vagy anyanyelvű írásbeliség.)

A könyv történelmi bevezetőjének apró, bár nem lényegtelen tévedése, hogy a CSEMADOK föladatai között (48. 1.) érdekvédő szerepét is említi, holott egy rövid 1968-as időszakot kivéve, amikor ez a szerep, inkább csak igény formájában, tényleg fölmerült, a szervezet nemcsak hogy nem vállalta, hanem el is hárította magától. (A CSEMADOK nem párt, <és nem politikai, hanem kulturális tömörülés.)

A nemzetiségek hídszerepe (10. 1.) mint állandóan módosuló kérdés a maga történelmével külön tanulmányt érdemelne. Volt, ahol a hídverés programja kompromittálódott (gyorsan megjegyezzük, hogy nem nálunk, magyaroknál), volt, ahol félreértették, s nem mindig és mindenütt volt azonos a szellemi emberek és a mindenkori politikai vezetés viszonya a nemzetiségi hídszerep kérdéséhez. Nos, a nemzetiségi művészet (irodalom) külön posztulált hídszerepe valóban kétséges; a nemzetiségi irodalom funkciói azonosak a nemzeti irodalmakéival, s ebben nincs külön fenntartott helye a közvetítésnek. (Ma, annyi keserves tapasztalat birtokában, már igazán tudnunk kell, hogy minden külön kijelölt, kívülről bevitt program és funkció csak torzítja és silá- nyítja a művészetet.) Azon a ponton viszont meg kell makacsolnunk magunkat, hogy a híd szerepét egy-egy kedvező helyzetben élő, szabad nemzetiség az élet egyéb területein, a mindennapok természetes kétirányú kapcsolataiban, valamint a kulturális felépítmény olyan fontos terepein, mint az újságírás, a lapszerkesztés, a műfordítás, a kritika, az irodalomtörténet-írás, a könyvkiadás, az ismeretterjesztés, az oktatás, a nevelés, a turisztika, a társadalomtudományok, mégis csak ellátja. (Ezzel, persze, a nemzeti kultúrák és intézmények hídverő szerepét és kötelességeit sem tagadjuk.) Saját hídépítő munkánkat, életművünk nagy, áldozatos részét védelmezzük, ha a nemzetiség mint egész hídverő szerepét vesszük védelmünkbe és differenciáljuk; végül is a politika, az állami vezetés vitathatatlan hídépítő programját nem kis részben épp a nemzetiségek töltik meg konkrét tartalommal, amikor végrehajtásában részt vesznek. (Arra is volt példa, nem utolsósorban éppen nálunk, magyaroknál, hogy a politikusok hídromboló munkája közben szinte csak a nemzetiségek gyakorolták tovább önként vállalt közvetítő szerepüket. Egyébként maga a program is egy rossz, uszító politikai gyakorlat ellenében született meg, mindjárt az első világháború után.)

Még mindig a bevezető fejezetnél maradva, Görömbei néhány megállapítását a magunk belső szempontjából is megvilágítanám, illetve árnyalnám.

Győry Dezső (33. 1.) 1945 után is írt verseket; bizonyság rá a Zengő Dunatáj (Zrínyi, Budapest 1957) két és az Emberi hang (Magvető, Budapest 1970) három záróciklusa, illetve közben még Az élő válaszol (1964) új anyaga. Azzá persze, aki lett, nem ezek a versei, hanem háború előtti és alatti lírája tette Győryt, s nem vitás, hogy lélekben csebszlovákiai magyar költő, sajátos módon végig az „első- és másodvirágzás” lírikusa maradt.

Nem 1948-ig (37. 1.), hanem lényegében 1950-ig nem működtek Szlovákia területén magyar iskolák. (1949 őszén előkészítő tanfolyam nyílt majdani magyar pedagógusok részére — lásd Ladislav Novomeský beszédét az Irodalmi Szemle 1974/10. számában — és évfolyampótló nyári tanfolyamok indultak 1950-ben olyan magyar anyanyelvű