Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - KRITIKA - Koncsol László: Irodalmunk hiteles képe — kívülről

temes magyar, hanem a világirodalmi környezet és folyamat is irodalmunk köré rajzolódik. Ilyen megfontolások alapján egy, az eltérő, analóg és rokon jelenségekre is rámutató, összehasonlító és kritikai élű földolgozást vártam Görömbeitől, s ő szűkszavúan, egy-egy alkalmi utalásban ennek az igénynek is eleget tett. Az előbbi esetben külső, az utóbbiban belső és terjedelmi okok akadályozhatták némileg: az anyag még forr, s a mégis csak kurta távlatban túl sok részlet fedi el az egymással bonyolult viszonylatokban álló területek lényeges közös és eltérő vonásait.

Görömbei szintézise részben a kritika, s talán taktikai megfontolásból is, főleg belső kritikánk megállapításaira támaszkodik; nem túlzottan gazdag kritikai polifóniánkból joggal és talán okkal is azokat a szólamokat és szekvenciákat hasznosította, amelyek az ő fölismeréseit szilárdítják meg, vagyis műve mintegy innen, belülről nyer megerősítést. Ez pedig nemcsak egyféle pajzsnak jő, hanem arra is alkalmas, hogy a külső kép belső hitelesítést nyerjen, hogy a mindenkiben, tehát benne is ott kísértő szubjektivizmust, amennyire lehet, kiküszöbölje, s a más közeg okozta fénytörésből eredő hibalehetőségeket, a mellényúlásokat és céltévesztéseket a minimumra csökkentse. Nyilvánvaló, hogy már csak ezért is hitelesnek, visszaigazolhatónak, mintegy belsőnek kell éreznünk Görömbei rólunk festett történelmi panorámaképét.

Korszakolásával már akkor hajszálpontosan egyetértettem, amikor még sejtelmem sem volt róla. 1975—76-ban írtam egy általam összeállított, de soha meg nem jelent csehszlovákiai magyar versantológia elé azt az aránylag terjedelmes előszót, amelyben az övéhez hasonló érvekkel csúsztattam vissza a Fábry által „másod- és harmadvirágzásnak” nevezett két fő irodalomtörténeti korszak választóvonalát 1948-ról 1944—45-re, s jelöltem meg irodalmunk további korszakhatárait Görömbeihez hasonlóan 1958-ban és 1970-ben. Líratörténeti vázlatom csak egy négy és fél esztendős várakozás után, 1980 végén jelenhetett meg az Irodalmi Szemlében, s akkorra más-más megközelítésben két további elemzésemben, magyarul (Tiszatáj, 1978/11} és szlovákul (Madarská poézia v CSSR. In: Madarská literatúra v ČSSR. Slovenský spisovateľ, Bratislava — Pozsony, 1983) is bizonyítottam ugyanezt. Az anyag tehát egymástól függetlenül és távol ugyanazt sugallta Görömbeinek odakint, amit nekem idebent, s ez legalább is valószínűsíti, hogy a szövegeket pontosan olvastuk, illetve hogy e pillanatban, ebből a távlatból, az. említett helyeken rajzolódnak ki a legkarakteresebb korszakhatárok. Nyilvánvaló, hogy mind az irodalmi immanenciák, mind a külső, társadalom- és irodalompolitikai tények főleg ezeket a választóvonalakat erősítik.

Ugyanígy a csehszlovákiai magyar irodalom és a valóság viszonyának, illetve az irodalom fő tartalmi lényegének, „üzenetének” értelmezésében és megítélésében is- megegyezem Görömbeivel. Mélyen jár s valóban irodalmunk leglényegét fogalmazza meg, amikor Bábitól és Ozsvaldtól a harmadik nemzedék szerzőiig rendre kimutatja, hogy azok a művek tartoznak irodalmunk legjobbjai közé, amelyek „történelem és. egyén közös sorsformálódását” fejezik ki (326. 1., Ozsvaldról), amikor leírja, hogy „az illúzióvesztés és tehetetlenségérzés, elbizonytalanodás a költő legmélyebb élménye” (328. lap, ugyancsak Ozsvaldról), amikor „kifosztottságot. sugalló képek”-ről beszél (először Bábi ürügyén, a 225. lapon), s miközben a jelenségcsoport okát az etnikum s benne az írók történelmi élményeire vezeti vissza, a mindent hitelesítő formák szempontjából is végigelemzi a kapott alapüzenet korszakos és egyéni változatait. Helyesen és pontosan figyelmeztet arra a dátumra, amely a magyar etnikai csoportok közül a csehszlovákiai magyarság megkülönböztető élménye volt, bár ez a tény mindjárt a könyv egyik általánosan érzékelhető hiányára is figyelmeztet. Talán semmi más szempontból nem volna olyan nagy szükség a magyar nemzetiségi irodalmak alapos összehasonlító vizsgálatára, mint ebből: vajon a két tragikus dátum és a sajátosan lassú itteni fejlődés, amelyre Görömbei többször is utal, nagyon különbözőre formálta-e irodalmunkat a jugoszláviai és a romániai magyar irodalomtól vagy sem, s ha igen, hol, kiknél és milyen értelemben.

Görömbei a történelmi és alkotmányjogi háttér-problémák mellett a társadalmi és gazdasági körülmények változásait is jól boncolgatja; elemzésében csehszlovákiai földolgozásokra, főleg Juraj Zvara eredményeire támaszkodik, s noha elsősorban a vívmányokat értékeli, a hibákat és hiányosságokat sem hallgatja el: nem is teheti, mert irodalmunk is minduntalan visszatér hozzájuk, mintegy belőlük is épül, s a tények, veszteségek, hiányok, hibák és mulasztások történetírói rögzítése nélkül az olvasó nem