Irodalmi Szemle, 1984
1984/4 - KRITIKA - Koncsol László: Irodalmunk hiteles képe — kívülről
Koncsol László IRODALMUNK HITELES KÉPE - KÍVÜLRŐL •Gondolom, többé-kevésbé mindnyájan bizalmatlanul kezeljük az irodalomtörténet-írást. Alapkérdésünk az lesz vele kapcsolatban, hogy képes-e kihámozni az elme — esetleg egy másik térből, de feltétlenül utólag, egy másik időből — egy-egy bonyolult és egyszeri irodalmi folyamat lényegét, rugóit és indítékait, a jelenségekből a törvényeket, az okozatokból az okokat; nem befolyásolják-e ízléskülönbségek és értékeltolódások az irodalomtörténészek ítéleteit, közegük értékrendje nem homályosítja-e el a főleg a tárgyalt irodalomnak és közegének fontos értékeket — egyáltalán, hogy a szerző mennyire Jtépes kivonni magát környezetének, korának, közegének és személyiségének hatalma alól, s érzi és érzékeltetni tudja-e, már nem is tudományos, hanem úgyszólván szépírói eszközökkel, az illető irodalmi folyamat és világ folyton alakuló légkörét, ami nélkül minden leírás olyan élesen metszett, száraz és halott lesz, mint egy levegőtlen hold- vidék vagy fényképe. Lehet-e objektív irodalomtörténetet írni, s ha igen, hol: odabent-e, a tárgyalt irodalom közegében, az okok és okozatok közvetlenül érzékelhető mágneses erőterében, vagy kint, a tér és idő kettős távlatából, ahol más erőterek hatnak érzékeinkre és tudatunkra — pusztán az esztétikai élmény s az elemző értelem segítségével. Érvekkel, elméleti úton cáfolni is, bizonyítani is nehéz ezt vagy azt a lehetőséget, de egy valami, a személyes benti tapasztalat és a kint született irodalomtörténet szembesítése akár népszavazás útján is eldöntheti vitánkat. A debreceni Görömbei András •műve (s ha úgy tetszik, ez az én voksom) azt bizonyítja, hogy lehet hiteles, objektív, belülről is igazolható irodalomtörténetet írni, hogy bízhatunk a jó ízlésű, alaposan fölkészült, elfogulatlan és lelkiismeretes tudósok munkáinak hitelében, hogy tehát nemcsak kell, hanem lehet is találó irodalomtörténeti összegezést alkotni, ha a szerzőnek nemcsak érzéke és tudása, hanem erkölcse is van a feladathoz. Görömbei területen kívüli helyzetéből több előnye is származott, s ezeket részben, kellő óvatossággal és tapintattal ki is tudta aknázni. (Javára írjuk, hogy kiaknázta őket, s nem róhatjuk föl neki, hogy csak részben cselekedte: a mérték nyilván eleve adott.) Az irodalomtörténet tudvalevőleg nem csupán a jelennek, hanem sokkal inkább a jövőnek, a századoknak szól, tehát nem taktikai, hanem stratégiai műfaj, s nem tesznek jót neki kérészéletű tabuink, taktikai elhallgatásaink és fontolgatásaink, általában az, hogy némely dolgokkal és teljesítményekkel, sajnos, gondolkodásunk még mindig nem mert vagy tud nyíltan, becsületesen, felnőtt, gondolkodó s a dolgukban biztos emberekhez méltó módon szembenézni. Nem elhanyagolható arányban ez az oka annak, hogy nálunk, idebent, még nem született meg egy ilyen, a Görömbeiéhez fogható igényű, terjedelmű és alaposságú irodalomtörténeti szintézis, s ha szétnézünk, azt kell mondanunk, hogy nem is lesz egyhamar hozzá fogható belső áttekintés; Görömbei szellemi kihívására, ha jól sejtjük, talán tíz vagy inkább húsz év múlva, egy teljesen más külső-belső irodalmi helyzetben érik majd meg a méltó benti válasz. Ez tehát az egyik -előny, amelyet Görömbei — ismétlem, kellő óvatossággal — kihasznált. Másik előnye az eltérő közeg, az egyetemes magyar irodalomra való természetesebb ■és akadálytalanabb rálátás objektív adottsága s a távlat, amelyből nemcsak az egye1 (Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom, 1945—1980)
