Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - Kulcsár Ferenc: Kórházi ágyon, Egy álom foszlányai, Már minden... (versek)

a föld gyomra erős, hegyek lába szilárd,, élő vadak hangján élővilág kiált,

biztosan, öblösen, kereken, keményen, viszik magas szirtre sikoltó reményem;

puszta nagy sivatag leveles-zöld ága: eggyen így bizonyság, virágnak virága.

Sebláz

A hajnal dübörgő vonatát várom, nincsen nyugalmam, nincs határom,

elcsúszott minden, eltolódott, görbe, hiába szorul két kezem ökölbe,

kárnak zúdul reám forgandó szerencse, hogy holnapi álmom titkát megjelentse,

mert nem hiszem én már egyetlen szavát álmaimnak s jövőimnek — át

kell lépnem a sírás Küszöbét, a komolyság Szorosát, a nevetés Hegyét,

kísértettel tömöm tele száját a kísértetnek: fölhizlalom s háját

a disznóknak vetem — faljanak!

A szavak rám a gyógyulás zöld füvén várjanak.

Levéltöredék barátomnak

Még rímelünk szerelmesen, még szívünkben gyermek oson — óriás szemű.

A piszkos égitestek között még vidáman leng a kötélen — csattogva szárad fehérneműnk.