Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Dobos László: Sodrásban V. (regényrészlet)
— Bohémek? — Olyanok. — Hol hallottad ezt? — Járnak ide művészek is, az mind olyan... Eltalálta a férfit a szó; mosdatlan szájjal lefokozta a lány: persze itt nincs asztal, amit ne öleltünk volna körül, csendesen kezdtük, aztán belevadultunk... Bohémek, így nem igaz. Egyszerűen éhesek voltunk, szomjasak, összedobtuk a pénzt, először, másodszor, kikotortuk a zsebeinket, utána zálog, zálog: kabát, ing, óra, a nadrágon kívül minden... Miért hallgatsz? — kérdi a lány. — Igaz, mértéket nem nagyon tudtunk... Mi olyan indulatokat örököltünk, amelyektől egy fél életre forró az ember feje, érted? — Nem... Leülök, jó? Én a vígságot szeretem, fiú, hisz tudod, az emberek jókedvéből élek. Ezt szoktam meg, kedvetlen emberrel nem is tudok mit kezdeni. Szórakoztatni nem tudok senkit, örülni képes vagyok mindenkivel. Mit csinálsz te most, fiú? — Tanítok. — Olvasást vagy írást tanítasz? — Irodalmat, a visszatükröződést... — Nem tudom, mi az. — Egyszer majd elmagyarázom, most mást akarok neked mondani. A mi jókedvünk az más, az óriási dolog volt, felszabadulás, érted? Engem őseim haragja tol maga előtt, érted? Nem akarom, és egyszerre csak lázas leszek, lázba borulok, és csak kirobban belőlem, és akkor dalolni kell, tombolni, dobbantani százszor is... Lehet, hogy nem voltunk valami zsoltáros látvány, barbároknak nézhettek, akik egyformán üvöltenek haragjukban és örömükben. — Liza... Liza — szólították több irányból is a lányt. A mámor hosszú keze már átnyúlt az asztalok fölött s ölelne magához mindenkit. — Várjatok! — Ostorsuhintás a lány hangja, néhány pillanatra alábbhagy a zaj. — Mondjad, fiú, nem értem, de érdekes, mondjad csak ... — Te nem ismered azt az érzést, amikor egyszerűen menned kell, mondanod kell, énekelned hangosan, még hangosabban, mindent ki kell magadból ordítani, mert ami a nyelvedre jön, azt a föld súgja, érted? A sejtjeid súgják, érted? A véred. És ha ezt nem teszed, meghalsz. — Lázas vagy, fiú. — Semmi, semmi bajom, csak azt mondom neked, hogy minden ilyen indulat valami hiányt rejteget, nagyapád életéből valami kimaradt, és hiányzik a tiedből is, nem érted? Ezek óriási dolgok... Te még sohasem voltál úgy, hogy mész, mész egy úton, és egyszerűen nem bírod tovább, és akkor se előre, se hátra. Sehová. Forgolódsz csak, kiabálni kezdesz, hadonászol: mert ha apám, annak apja és annak az apja egész életében csak hallgatott, bennem ez a szótlanság már felrobban ... Mondhatnám így is: apám, én nem csinálom tovább ugyanazt. De mondhatom úgy is, apám, nekem elég a mindig komor barna szemekből, mert a komor barna szemek belenőnek egyik ember életéből a másikéba, nem érted? ... Liza, ezek óriási dolgok, mert mi nemcsak a bőrünk színét örököltük, hanem görnyedtségünket is, nem érted? Mi görbék vagyunk, te is, én is, és minden magunkfajta, nem érted? — Nem, nem, te egyfolytában lázas vagy, fiú... Ilyeneken én nem töröm a fejem, nekem jó veled lennem, egyszerűen jó, és ilyenkor én nem akarok mást. Hogy én nevessek az őseim helyett, nem is ismerem őket, fiú... Hahotázzak nagyapám helyett? Marhaság. Ti talán azért ordítoztok hajnalokig, mert apátoknak nem volt rá alkalma? Azért cipeltétek ide a lányokat, mert nagyapátok nem tehette ugyanezt? Nekem ez magas, fiú. Jó nektek a városban, ez az igazság, otthon biztos nem volt ilyen dolgotok, nem volt ennyi pénzetek. Ösztöndíjat kaptok, azt isszátok, az állam pénzét, nem? — Pirítóst! — kiabáltak sokfelől. — Negyvenhat pirítóst, huszonhárom pirítóst, tizenkét pirítóst... — Ezer pirítóst, az egész kocsma pirítóst akar, az egész emberiség pirítóst kíván... Liizaaa ... Kilenc óra felé a füst és a zsivaj szinte már valószínűtlen, kissé valószínűtlen a lány kipirult arca is. A pirítós hangulata egyetlen test; a füst, az emberfejek, a zsivaj, a leves, a ropogós
