Irodalmi Szemle, 1984
1984/4 - Rácz Oliver: Louis, a Farkas (elbeszélés)
— Ta gue— kezdte a bukósisakos gépiesen, de aztán elharapta a. szót, s változatlan udvariassággal, a kezében tartott bejelentőről ellenőrizve az adatokat, megkérdezte: — A szállodája, monsieur? A férfi, mintha leckét mondana fel, lelkiismeretesen eldarálta. Utca, házszám. Ismert szálloda volt; a neve szemlátomást mély hatást gyakorolt a bukősisakosra. Hatványozott udvariassággal tisztelgett, visszaadta a férfinak a papírjait, útlevelét, és a házfalat támogató két szótlan alak felé intve, komoran megkérdezte: — Ez a két izé... ez a két egyén, alkalmatlankodott önnek, monsieur? A kék dzsekis szólni próbált, de a bukósisakos a szája sarkából rámordult: — Ta gueule. A férfi zavartan nyelt egyet. De aztán a zsebében lapuló, gyűrött, baráti cigarettás csomagra gondolt, és fölényesen kihúzta magát. — Ugyan! Én állítottam meg őket; eltévesztettem a szállodám felé vezető utat. Az urak voltak olyan szívesek útba igazítani... A bukósisakos eltátotta a száját. Hitetlenkedve a férfira bámult, aztán a fal mellett lapulő két alakot vette szem- ügyre. — Más nem történt? — kérdezte sötéten. — Nem, monsieur. — Semmi? — Semmi, monsieur. A kék dzsekis, a házfalnál, mélyen, hosszan beszívta az éjszaka édes levegőjét. Hallhatóan és élvezettel. De a másik nyomban rákezdte: — Mert ezek sohasem hallgatják meg az embert! Merde! Mert itt a becsületes — — — Pofa be! — vágott a szavába unottan az első számú bukósisakos. Aztán a társához fordult és a házfalnál álló két alak felé intett: — Fegyver? A motozás gyors volt és módszeres. Dzseki, nadrág, csípő, hónalj, lábszár — kívül- belül. — Semmi. Ennél — bökött a második számú bukósisakos a piros dzsekis felé — egy rugós bicska. A piros dzsekis felhorkant. — Na és? Talán tilos? A reggeli szalonnámat a fogaimmal tépjem szét? — Pofa be. Az első számú bukósisakos súlyos, mély hallgatásba merült. Aztán, mintegy mellékesen, a piros dzsekis hátának szegezte: — Neked még négy hónap feltételesed van, ha jól tudom... — És aztán? Kijárási tilalmam nincs. — Szép — dünnyögte a bukósisakos, és a változatosság kedvéért most a kék dzsekis hátához intézte a szót: — Rád pedig legalább négy év vár, ha újra elkapunk, Louis... — Ha elkaptok!... — hördült fel a kék dzsekis megbántottan. — Egyebet sem tudnak, mint ezt — hánytorgatta fel sértődötten a szürke házfal hallgatag síkjának! — Ha elkapunk... De nem kaptok el!... — Na jó — mormogta sötéten az első számú bukósisakos. — Na jő. — Aztán tisztelettudóan újra a férfihoz fordult: — Jöjjön, monsieur. Mi majd elkalauzoljuk. Sőt, ha nem veti meg a motorunkat, egyikünk majd hazaszállítja ... Így történt, hogy aznap a férfi rendőrségi motorkerékpáron érkezett haza, a szállodájába. Ezen később hosszan és kedvtelve eltűnődött. Aztán, még egyre a kaland hatása alatt, a fejét csóválva, lefekvéshez készülődött,, amikor halkan kopogtattak a szobája ajtaján. A férfi a karórájára pillantott. Ki a fene lehet? Éjfél után fél kettőkor? Aztán hangosan megkérdezte:
