Irodalmi Szemle, 1984
1984/4 - Rácz Oliver: Louis, a Farkas (elbeszélés)
De most a másik mondta kurtán: Pofa be! Aztán a férfi útlevelébe pillantott, és halkan, de nyomatékosan füttyentett. — Tudod, ki ez? — fordult a piros dzsekishez. — Un socialiste! — vágta ki büszkén, -r- Na és akkor mi van? — kérdezte a piros dzsekis közömbösen. — Mennyi van nála? — Ta gueule! — mondta a másik elutasítóan. Aztán udvariasan a férfihoz fordult: — Moi aussi, monsieur — én is szocialista vagyok... Tessék: a pénztárcája. Hopplá — mondta, mert közben a földre hullajtott egy papírlapot. Fölemelte, abba is belepillantott. — És a szállodai bejelentője — mondta előzékenyen. — És elnézést a zavarásért, monsieur. — Bolond vagy? — horkant fel a piros dzsekis. — Pofa be! Külföldit ritkán rabolok ki: szocialista külföldit — soha! ... Egy cigarettát, uram? Csak Gauloise — de én mindig ezt szívom... Megnyerő mosollyal gyűrött cigarettás csomagot nyújtott a férfi felé: — Tessék, monsieur. Gyújtson rá! — Merci, monsieur — mondta a férfi kábultan. — Szeretem a Gauloise-t. És ön talán gyújtson rá az enyémből. Hazai... És ön is, uram — nyújtotta a cigarettás csomagot a piros dzsekis felé. — Nem dohányzom — mondta a piros dzsekis mogorván és elutasítóan. — Ta gueule! — mordult rá a kék dzsekis gépiesen, miközben tüzet adott a férfinak. — Nem rossz cigaretta — mondta aztán elismerően, a férfitől kapott cigarettát ízlelgetve. — Nekem egy kicsit könnyű — magyarázta a piros dzsekisnek. — De azért nem rossz ... — Akkor engedje meg, hogy felajánljak egy csomaggal, monsieur — mondta a férfi. — Emlékül. Nálam van még egy csomag. — Köszönöm, monsieur. Ön viszont fogadja el az enyémet... Merci, monsieur. — Talán csókoljátok is meg egymást — javasolta a piros dzsekis sötéten. — És aztán az én fenekemet. — Ta gueule! ... Örülök, hogy megismerhettem, uram! De most már mennünk kell; valamiből élnünk is kell, monsieur . .. Udvariasan tisztelgett a cigarettájával, s még egyszer megjegyezte: — Jó cigaretta. Egy kicsit könnyű. Au revoire, monsieur. — Au revoire, uraim — mondta a férfi még egyre kábultan, s zavarában kezet nyújtott a kék dzsekisnek. Nem tudta, illő lenne-e sok szerencsét kívánni nekik az éjszaka további részéhez, de erre már nem volt idő — a szívnek megvannak a maga törvényei, amelyeket az ész nem ismer: a sötétből, mint két nesztelen árnyék, két bukósisakos, szálas motoros rendőr oukkant fel. A motorkerékpárjaik nyilván valahol a sarkon túl várakoztak, s tulajdonosaik szemlátomást nem siettek. A robusztusabb bukósisakos keze nyitott revolvertáskáján pihent. Szétvetett lábbal ráérősen megállt a kis csoport előtt, s csöndesen mondta: — A falhoz. Gyerünk! A piros dzsekis megrándult, mintha menekülni készülne, de aztán megadóán a magasba lendítette a két karját, s arccal a házfalhoz simult. A kék dzsekis magyarázkodni próbált, de a másik bukósisakos kurtán leintette: — Ta gueule! Aztán udvariasan a férfihoz fordult: — Szabad a papírjait, uram? A férfi átnyújtotta az útlevelét. A bukósisakos megvizsgálta, elolvasta a szállodai bejelentő lapot is, aztán halkan, de nyomatékosan — majdnem olyan nyomatékosan, mint az imént a kék dzsekis fiatalember — kurtán füttyentett. — Un médecin. Egy orvos — állapította meg csodálkozva. — Odaátról — fordult a másik bukósisakoshoz, s feje egy jellegzetes mozdulatával jelezte, mit ért odaát alatt. — Az orvoskongresszusra jött, monsieur? — kérdezte beavatottan. — Igen — válaszolta a férfi buzgón. — Az orvoskongresszusra. És ez a két úriember — —
