Irodalmi Szemle, 1984
1984/4 - Rácz Oliver: Louis, a Farkas (elbeszélés)
LOUIS, A FARKAS .A pazar fényárban úszó párizsi Hötel de Vilié negyed patinás, ódon, szép és nemes városrész. A Chátelet tér mélázó szfinxe, büszke szobrai Napoleon hajdani dicsőségét idézik, s a festői Tour Saint-Jacques sötét sziluettje, Blaise Pascal szobrával egyetemben, a lendületes XVII. századnak azokra az éveire emlékeztetnek, amikor a nagy Blaise Pascal, minden idők egyik legnagyobb természettudósa (s mellesleg a modern francia próza egyik megteremtője] pontosan ennek a toronynak a tetején játszadozott a levegő súlyának a megmérésével. De az is lehet, hogy későbbi, misztikus bolondériáit itt előzte meg a nagy felismerés, amely szerint ,,az ember minden méltósága a gondolatban van”. A pazar fényárban úszó Hötel de Vilié negyed Párizsnak nem olyan része, ahol az embernek, akinek minden méltósága a gondolatban van, kellemetlen meglepetésektől kellene tartania. A férfi, aki egy közeli filmszínházban töltötte rövid párizsi tartózkodásának váratlan, ritka ajándékként ölébe hullott szabad estjét, nem is tartott semmiféle meglepetéstől. Illően megcsodálta a Saint-Jacques-tornyot, kellő tisztelettel fejet hajtott Blaise Pascal szobra előtt, s azt latolgatta, forduljon-e a Pénzváltók régi hídja felé, vagy ballagjon végig a fényes-pompás Rue de Rivolin. Valami furcsa belső ösztön unszolására — a szívnek megvannak a maga törvényei, amelyeket az ész nem ismer, mondta misztikus korszakában a nagy Blaise Pascal — már-már a Rue de Rivoli mellett döntött, noha a Pénzváltók Hídja jobban vonzotta. Elvégre a Hötel de Vilié negyed Párizsnak nem olyan része, ahol az embernek kellemetlen meglepetésektől kellene tartania. S mégis pontosan itt, a Rue de Rivoli sarkán, a festői Tour Saint-Jacques mögött történt, hogy a férfit váratlanul két hórihorgas, szikár fiatalember fogta közre. Az egyik fiatalember világoskék, a másik piros dzsekit viselt. Nem voltak bőbeszédűek, sem izgágák. Megfontoltan, ráérősen, tárgyilagosan adták elő a kívánságukat. Félreérthetetlenül. — Ide a pénzt — mondta a kék dzsekis fiatalember kurtán. — A dohányt. A stekszet — magyarázta a piros dzsekis fiatalember unottan, s amikor a férfi dermedten tiltakozni próbált — De uraim...! —, a piros dzsekis rekedten, közömbös hangsúllyal rászólt: — Ta gueule! Pofa be! A férfi bizonytalan mozdulattal a belső zsebében lapuló pénztárcája után nyúlt, s mentegetőzve mondta: — Higgyék el, uraim, nem érdemes. Alig néhány frank van nálam . . . Mire a piros dzsekis figyelmeztetően, nem durván, oldalba bökte. — Ta gueule! De a kék dzsekis ugyanakkor figyelmesen a férfi arcába pillantott. — Te külföldi vagy? — Igen — mondta a férfi, és halkan csuklott egyet. — Ott van az útlevelem a pénztárcámban. — Sál étranger — piszok külföldi — mondta a piros dzsekis, csak úgy, hogy az idő ne teljék fölöslegesen, és unottan kiköpött. Rácz Olivér
