Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - KRITIKA - Zeman László: Megfelel tét ések és korrespondönciák
mából megjelent Írások — mind a kutatók tollából származók, mind a költők vallomásszerű megnyilatkozásai — arról vallanak, hogy a „Babits-jelenség”, értékelése és költői hatása szempontjából, lezáratlan. A költőit Nemes Nagy Ágnes úgy fogalmazta meg, hogy „talán a legtöbb folyó a Babits nevű hegyről ered.”41 Ugyanilyen eredményhez juthatunk, ha a „beszőttség” fogalmát — Rákos Péter idézett utószavához igazodva, amelyben címként és összegező jellemzésként választotta az Örök dolgok közé legyen híred beszőtt verseimet — a költészetben megőrződő értékekre (örök dolgokra) vonatkoztatva (tehát a líra általános metajellege szerint) nemcsak visszamenőleg, hanem előrehatólag is figyelembe vesszük, llyformán kapcsolódik be a taglalt utalásrendszerbe már verselési technikája folytán Is József Attila. A műveltségi és motivikus szintek42 közös forrásvidékének és a „bemetsződéseknek” akárcsak a puszta felsorolásától el kell itt tekintenünk, s csak a felszíni mikroszerkezetekből ragadunk ki néhány ismert elemet, mint amilyen a Tiszta szívvel tagadó formulája (< Cigánydal}, utalhatunk arra, ahogy a Szonettek „az versemet ezentúl ne olvassa" sora József Attila Csak az olvassa versemet „válaszsorával” asszociálódik, és a versben (Csak az olvassa...) fellépő rímpár (s szivében néha elidőz / a tigris és a szelíd őz) zöngésült formában ismétli Babits egyik kedvelt összecsengését, amelynek Arany János-i előzménye is van (de az est már szelíd ősz: / bágyadt szemünk elidőz [Rímek]). Pilinszky sajátos jam- buskezelése, versszakai, versmondattana és inverziói, némely motívuma hasonlóképpen „visszautaló”. Megintcsak az esetlegesre figyelve helyezhetjük egymás mellé az Apokrif részletét (Ismeritek az évek vonulását,...) és Babits „Lichthofjának” sorait (Ismeritek a bérházak fonákját,...; Kis Józsefnek az előbbiekkel hasonlóan jambikus szerelvényű Tüzek című verse, tudjuk, ugyanígy kezdődik). Ha a remény—edény rímpárt követnénk, azaz a Remény csokonais motívumát, amely Babitsnál többször is megjelenik (maradj, Remény, te vén csaló! [Reggeli szél], Rám ezer zöld szájjal éhen ásított a kert [Dobszó]), láthatóvá válik a babitsi „klasszikus” metaforába ágyazás és a Pilinszky-féle közti különbség, amely egy nemzedék megváltozott élettapasztalatát tükrözi: hagyj el, fárasztó remény: / hüsben: hálóból varrt köntös! / hőben: sósvizes edény! (Immortále jecur) — ...s a remény — / mint szalma közt kidönlött pléhedény (A szerelem sivataga). Az olvasóban «kialakuló szövődésként még olyan megfeleltetéseket is felvethetnénk, mint Babits Az Olt partján című versének és Garai Gábor Őszi kertjének képi (láng- hattyú, lángfolyó — fény páva, lángszirom) és ritmikai egyívásúsága. A babitsi módszer érződik Tandori Dezső versalakításában (még olyan költeményekben is, mint Az átlőtt idő), és érdekes megfeleltethetőség áll fenn Tandori In memoriam Antonio Vivaldi versének (a Töredék Hamletnek kötetből] felhőmetaforája és Babits látomása között az Isten fogai köziben: Or kavicsai, felhők, mily lazán / görögtök medretekben, hogy helyet / hagyjatok még nekünk is magatok / alatt. — Itt magam voltam melegen eleven, hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelemrésben, tornyosodó föld és sűrű ég közt. Weöres költészetében azt kellene felmutatnunk, ahogy a babitsi mívesség fejlődésvonalát tartva azt a teljesítmény- és játékosságjelleg irányába sarkítja, s ezáltal el Is tagolódik tóle. Az elhatárolást, amely a meghatározás eszköze, el kellene továbbá végeznünk a népköltészeti örökség „irracionális” körzetét aktualizáló vonal felől is. E problémafelvetéssel, példatárunkkal és a dolgozat egyes tételeivel Babits költészetének nyitottságát hangsúlyozzuk (s egyúttal bizonyos módon azt, hogy a megfelelő poétikai-tipológiai — beleértve az irodalomközit — kategóriák nélkül a fordítások értékelése esetleges marad). A nyitottság dimenziói pedig a fordításban eléggé körülményesen alakulnak. A lírafordítás rendszerint már azáltal Is, hogy egy kész, „visssza- lapozó” eszköztárral él, a mű lezártságát növeli, miközben annak ahhoz, hogy a befogadó irodalomba „be Is szövődjék”, épphogy nyitottnak kell lennie, azaz lehetőségeket kell teremtenie. Babits lírájában állandóan érezzük a Mint a kutya silány házában tételét, azt, hogy a vers „egy szó előtt jár”, „egy szó jön utána”. A tárgyalt fordításokban a szónak ez a lehetősége többé vagy kevésbé, de csökken; dolgozatunk érveiből következik, hogy Valentin Beniak fordításának szóáteresztő képességét tartjuk a legjobbnak. összegezőleg e tekintetben mindezek szerint azonban úgy tűnik, hogy bár egy-egy Babits-vers talán még sikeresen tolmácsolható, de lírájának a mai költészet közegében is ható jelentéseit és energiáit az elemzett fordításokban felvonultatott eszközökkel már nem lehet kifejezésre juttatni. Paradoxonnak tűnhet, de Babits