Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - KRITIKA - Zeman László: Megfelel tét ések és korrespondönciák

képviseletét fogjuk fel, s belátható: a fordítás alig tolmácsolhatja az alakváltozatok ilyetén értékét, illetve az ekképpen árnyalt más nyelvű szubsztitúció körülményes. A lexikai és a metaforikus kreativitás egyik feltűnő jelenségét, a szóösszetételt követve, amely nyelvi státusában a magyarnak tipológiai jellemzője, szemléltethetjük többek közt Beniak fordításának e vonatkozásban is alkotó, míves jellegét. Az eredeti szó- összetételeit nemcsak tükörfordításként aktualizálja (matkovrahyne < anyagyilkos lányok [Két nővér]), hanem modellértékében is (smrtostroj < géphalál [Húsvét előtt], naničvietor < szégyen-szél [Isten gyertyája], tisíctúžobný < szárvágyú [Két nővér], velkokolenný < nagy térdű [Kép egy falusi csárdából]), a skála végpontján az eredeti hasonlatát tömörítve metaforává: Tisícich hriechov o h ň o j a z y k y [ blčia v tebe, ...

— ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz [Intelem vezeklésre; kiemelés tőlünk [Z. L.]). Sőt, a szlovák nyelvben különösen főnévi formáiban kifejezetten peremhelyzetű szóalkotásmód többnyire hapax legomenont eredményezve saját költői alkotásaiból sem hiányzik [splnmesiac, bohožrúti, obrazoborec, Váhostroj; novolunie, bolestilačný, dejasporý stb.). Az eljárás nyelvi viszonylatban a szlovákban archaizáló, a biblikus költemények fordításában mint ilyen funkcionál, másutt a költői mívesség általános kategóriája alá rendelődik.

Babits Mihály írja egy helyütt a műfordításról, miszerint „oly amalgám az, melyben az író műve a fordítóétól semmi elemzéssel el nem választható”.31 Nos, Beniak Babits- fordításaiban — a kétnyelvű olvasó számára a fordítói hűség tartozékaként — mintha ezt a válaszvonalat is feltüntetné, az eredeti egyediségét a fordításban saját költői egyéniségének, módszerének, poétikai kötődéseinek arányos beötvözésével juttatva kifejezésre. Fordításának értékét mint a magyar és a szlovák líra fejlődéstani és alkotás-tényezőinek egyik jelentős, történetiségében egyszeri találkozásából adódót tarthatjuk számon, amely a Nyugat-líra és a szlovák irodalom kapcsolattörténeténsk része.32

Amennyiben a Babits-líra fordítás iránti diszpozíciójának kérdéséhez térünk vissza, leszögezhetjük, hogy metrikai mívessége a magyar és a szlovák, valamint a cseh hangtani-ritmikai rokoníthatósága s nem kevésbé a metrikai fejlődésvonalnak — a fellazuló jambusversnek — analógiái révén nem jelent akadályt. Talán csak a klasszikus időmértékes formák átkódolása marad a szlovák poétikai gyakorlattól idegen (a magyar líra ebbeli státusa, azaz a klasszikus időmérték állandó jelenléte és aktualizáló- dása napjaink költészetében egyedülálló jelenség); a cseh fordítás Babitsra vonatkozólag tükrözi, 1. In Horatium, Dvé sestry [Két nővér], Krédo [Hiszekegy]). Ritmikailag a tárgyalt fordítások, amint dolgozatunkban többször kiemeltük, az eredetivel nagymértékben átfedődők, eleget téve ezáltal Babits követelményének, mely szerint: „igazi közlekedőeszköz két nemzet lelki élete között csak a ritmushű műfordítás lehet, hisz a gondolat legsajátosabb színét épp a ritmus adja meg, s aki csak tökéletlenül tudja nyelvét az idegen ritmushoz hajlítani (mint például a francia), az elől a megértés és közlekedés legfontosabb lehetőségei zárva maradnak.”33

A fordításoknak a vázoltaknál behatóbb és teoretikusan végigvezetett összevető-met- rikai- vizsgálatát feladatként kell számontartanunk.34 Ezenkívül a lírafordítás nem kevésbé sajátos problémáját érintjük azáltal is, ha kitérünk Babits lírájával kapcsolatban az alig vagy egyáltalán le nem fordíthatónak szorosabban jelentéstani kérdésére.

Amint mondtuk, e líra allúziórendszerének mindegyik vonulatát nem lehet más nyelvre átkódolni, de ami egyetemes benne, az a fordításban is funkcionál. Elvontabb, világirodalmi-fejlődéstani jellegében ily természetű a „dekadencia”. Egy másik jelentős kapcsolat a klasszikus versformáknak és a klasszikus motívumkincsnek idézetszerű felhasználása. Az effajta versépítkezés modelljét képviseli az első kötetet nyitó alkaioszi strófájú In Horatium, úgy is, hogy Babitsnak nemcsak a klasszikus örökségből, hanem más műveltségi és poétikai szintekből merítő beötvöző módszerét példázza. S ugyanilyen státusában társíthatjuk vele a Miatyánk című verset, amelyben a költő a szövegvegyítésnek, szövegkiegészítésnek, parafrazálásnak — tehát a kifejezetten metajellegű szövegformálásnak és jelentéskialakításnak — modern poétikai eljárásmódját alkalmazta.35 Az „előnyomtatott” szöveg vagy szövegrész mindezekben az esetekben nyelvközi érvényességű.

A klasszikus időmértékes formák huszadik századi aktualizálásában Berzsenyi költészete tulajdonképpen poétikai kategóriaként hat. Babits ezenkívül — akárcsak Kölcseyt,