Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Dobos László: Sodrásban V. (regényrészlet)
SODRÁSBAN (V.) A szertárszoba ablaka esténként sokáig világit, virrasztó bagoly hunyorgó szeme. Sötétedés álltán ez az egyetlen életjel: szemben a nagy utca torka, rézsűt a temető, jobbra kevély gótikus templom, előtte hosszú tujasor. Éjszaka úgy tetszik, ebben az ember nélküli sötétben minden önmagáért van. — El kell innen költözzenek — mondja egy reggel az igazgató. — Már beszélnek magukról, rólam is. Feltűnően vannak ... — Este is lábujjhegyen járunk, a magunk zaját sem halljuk, kitérünk mások elől, mindenkinek köszönünk ... Az igazgató szájszéle törékeny mosoly, a szeme komoly és értő. — Amott jobb lesz, nem lesznek annyira szem előtt, a falu szélén nem nézik úgy az ismeretleneket. Zsákba gyömöszölik a holmijukat, és másnap este mennek, ódon kastély tanítói szobája az új lakóhely. Reggel hét előtt innen el kell menniük, késő délután jöhetnek csak haza. A valamikori parkudvar összevissza rendetlenség, az épület belső oldalán árkádos folyosó, azon túl mély, sötét termek, a kastély utca felőli oldalán alacsony rácsozott ablakok sora. — Tanítósors — mondja az asszony csüggedten. — Este és éjszaka mienk az egész palota — örvendezik kényszeredetten a férfi... Sírás fogja az asszony száját, csak járja körbe a földbe süppedt idegen házat, nézi* a földet, megérinti a valamikori fenyőt, lehet, hogy a gyermekkor karácsonyai... Itt minden valamikori, mintha messziről súgná valaki: néhai, a néhai valaki nagykabátja, a diszkért helye, a kocsik várakozója, az árkádok, múlt idő, múlt idő. Elfutunk otthonról, egyenesen akarunk menni, és folyton visszahuppanunk, még mélyebbre, mint ahonnan indultunk. Most itt vagyunk valamikorfalván ... Harmadnap este a férfi gyertyát gyújt, kedveskedik. — Énekeljünk — ajánlja. Az asszony valami koszos ronggyal letörli az ablakpárkányt. Nem szól. — Játsszunk színdarabot, kettesben, előadunk egy párbeszédet — erőlködik a férfi. — Vagy ha akarod, felolvashatok, mesélhetek is... Lefekszenek az ágyra, hallgatják a gyertya sercegését, és messzire mennek gondolatban, külön-külön. Alájuk borul az éjszaka, a mennyezet most hajnali derengés, szipogó sírással alszik el az asszony. Reggel hatkor felberreg a csengő, bosszúállón, kitartón. — Ez nekünk szól — ül fel hirtelen a feleség —, minden teremben egyszerre, az ágy alatt is cseng. Hallod? Riadó! Ébresztő! Mi történik? ... Jézus ... Mole néni nyit rájuk, ő a pedellus — alacsony, mosolygós, tömzsi asszony —, egy foga van, a hamut kotorja térdre ereszkedve. Amint bezárja az ajtót, a férfi lelép az ágyról, bekapcsolja a rezsőt, friss vizet hoz a kútról, mosakszik, borotválkozik; kiszámított minden perc és mozdulat... A tejet az asszony teszi fel, éppen csak meglangyo- sodik, kapja is le, hűti, löttyinti a pohárba; ő másodszorra mosakszik: hálóing, bugyi, melltartó, kombiné, egy mozdulat fel, a másik le, testének fehérje éppen csak megvillan. Már ruhában áll, nézik egymást, isszák a tejet. Dobos László
