Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - KRITIKA - Zeman László: Megfelel tét ések és korrespondönciák

a taglalt művek egyike se jön számításba. A költemény Babits belső látásmódját fejezi ki, s ugyancsak körülményes lenne kimutatni az angol vagy a francia hatás arányát benne. A háttérben, akárcsak a költő pályája első szakaszának számos más versét Illetően, olvasmányainak összessége rejlik, s bár Poe vagy Verlaine alkotásai ihlették költészetét, abban a „dekadensnek” sajátos, egyéni változatát alakította ki. [A tételt kissé átfogalmazva: az azonosságok, átvételek és analógiák kimutatása egyben azt is példázza, miképpen siklik ki a költő a vállalt mintából, s ez versei esztétikai hatásának egyik eszköze lehet [Z. L.]).

A folytatásban a zeneiségnek, a hangnak és az értelemnek az érzékelés által létesülő kapcsolatáról olvashatunk, azaz a szerző többek közt Babits nyilatkozataira és szinesz- tézia-tanulmányára (Szagokról, illetőkről] támaszkodva a szimbolisták correspondence fogalmát alkalmazza és értékeli, s áttér a legáthatóbb, a baudelaire-i vonzat elemzésére, követve azt részelemeiben, szintetikus jellegében, valamint úgy is, hogy rámutat a költői hagyomány közös forrásvidékeire a két költő lírájában, ezáltal is pontosabban határolva körül mindazt, amit a babitsi költészet metajellegének neveztünk. Ennek a meghatározásában ugyanis nem az epizodikus részletek vagy az egyes költők személy szerint, hanem az alkotásaik révén a poétikai hagyományban kategóriaként összegeződő és ható jellemzők relevánsak. Ilyen összefüggésben lapozunk vissza ismét a verlaine-i zeneiség és dalszerűség kérdésére, amelynek a jelentősége a Csipkerózsával kapcsom latban sem bizonyult lényegtelennek (S számunkra a zeneiségnek a költeményt sajátosan árnyaló elemévé minősül, ahogy indításában a magyar népdalra, népballadára emlékeztet; az első három sorban a jambusi formát az erős és torlódó szőeleji hangsúlyok által elfedve, amivel együtt az ismétlés módja, valamint a markáns kontraszt jellemzően balladikus akkorddá áll össze — Nagy tor nyos ny o szolyában / f eke- te ny o szolyában / f e hér r ó zsák között,).

Az ismertetett fejezetrész a hatásmódok áttekintésekor részletesen tárgyalja a verlaine-i dal szerepét, idézi meghatározását és értékelését Babits irodalomtörténetében, valamint a Modern vázlat második versszakának első négy sorát vonva be az érvelésbe vázolja a tárgyi világnak a műfajban kiteljesedő áthasonulását belső valósággá, a szimbolista költészet ismérvekénti összemosódásuknak és korrespondenciáknak megfelelően, amint az programszerűen már a Sunt lacrimae rerumban is megjelenik. A táj ilynemű modellálását szemléltetően példázza a Paysages intimes. A francia cím utalásjellegén kívül az Alkony első strófáját mondja a szerző olyannak, hogy bár azt Verlaine egyik versével sem lehet közvetlenül kapcsolatba hozni, beiktatható egy Verlaine-versbe.

André Karátson a Nyugat első nemzedékét behatóan és sokrétűen bemutató művében megalapozott vonatkoztatási rendszert alakít ki, amelyet e költészettel kapcsolatban mindenkor alkalmazhatunk. Az előbbiekben részletezett fejtegetésére is a babitsi líra egyik arculatának rávezető megidézése végett tértünk ki. Vojtech Kondrót fordításkötetének14 ugyanis épp a babitsi líra vázolt sávja került a gyújtópontjába. A fordító kötetének mottójaként A lírikus epilógja első versszakát választja, s a csaknem félszáz verset a következő ciklusokba rendezi: Fekete ország (Čierna krajina], Szerenád (Serenáda), Fortissimo, A szökevény szerelem (Unikajúca láska), Az igazi ország (Skutočná krajina), Az összes költeményekre (Zobrané spisy), Mint a főnix (Som ako Fénix; ez utóbbi egyetlen verssel: Mint forró csontok a máglyán). A második ciklus (Paysages intimes — Tavasz előtt, Alkony, Őszi csengő, Luna, Találka előtt; Szerenád, Emlékezés, Rejtvények, Dal, régimódi, Augusztus, Délszaki emlék], amint a címadás és a címadó vers is sugallja, mind forma, mind téma szerint Babits költészetének „dalszerűségét” hivatott képviselni, de ez a műfaji kijelölés a témaváltásnak megfelelő változatban, például a harmadik ciklusban a Húsvét előtt dalszerűen oldódó fináléjában, az elsőnek és a negyediknek impresszionisztikus hangoltságában úgyszintén érvényesül, sőt, azt mondhatjuk, hogy — némi „központozással” — az egész kötet jellemzője (lásd a jegyzetben felsorolt verseket).15

A lírafordítás lehetőségeivel is kalkulálva, az egyes versek összevetésének szintjén a fordítás az eredetivel funkcionálisan jelentős mértékben egyenértékű, vagy ugyanezt a fentebb tárgyaltakkal kiegészítve megfogalmazhatjuk úgy is, hogy a fordító a dal- szerűnek a műfajában az eredetit alkotó módon adja vissza. A Paysages intimes átköl- tése, eredeti és fordítás között a Húsvét előtt fináléjának tökéletes ritmikai és jelentésbeli fedhetősége, a Furcsa elmenni Délre áramló sorainak a fordításváltozatban