Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - NAPLÓ - Csanda Sándor: A négynyelvű tudós

nyelvkönyvet, németek számára pedig magyar nyelvkönyvet írt. Ez utóbbi (Unga- rischer Sprachmeister) Pozsonyban 14 kiadásban is megjelent, vagyis igen népszerű volt, s konverzáclós részében egykori szokásokat, s afféle illemtant is találunk. Például ebédre így invitálják a vendéget: „Udvarolhatok meleg levessel kegyednek?” — „Igen szeretem a levest, jóllehet nem vagyok sváb” — válaszolja egy kapitány, aki a továbbiakban is kissé faragatlan: „Vegyen kegyed egy falat tehén húst.” — „Majd gondot viselek magamra” ... „Sokat fárasztja magát kegyed; előttem vagyon, magam is hozzá fogok nyúlni.” Városunk egykori piacát így mutatja be egy beszédgyakorlat: „Hányszor szokott országos vásár Pozsonyban esztendő által lenni?4’- — „Hétszer, és Íme ma éppen a vagyon” — „Ugy-é vásáriam kell tehát mennünk, mivel az asszony úgy parancsolta?” — „Tessék megkérdezni az asszonyt.” — „De igen alkalmatlan az idő, s sáros is az út.”

Tankönyveiről születésének 250. évfordulója alkalmából találóan állapította meg Magyar Győző a Nemzeti Kultúra címmel Komáromban megjelenő folyóiratban: „Az érdem, melyet iskolai könyveinek szerkesztésével szerzett, annál nagyobb, mert ezzel a munkásságával nálunk a szó szoros értelmében az úttörő szerepét játszotta. Iskolakönyvek a magyarországi iskolákban ekkor még egyáltalán nem voltak ... A latin nyelv tanításában az illető osztály tananyagául szereplő klasszikus szerző munkája volt a tanulók kezében, de a többi tárgyat élőszóban tanították. Még jó volt, hogyha tollba mondták tanítványaiknak a leckét, s nem bízták rájuk, hogy pusztán a magyarázat vagy saját silány jegyzeteik alapján készüljenek.” Némelyik tankönyve (pl. a latin régiségtan) tanítványai kézírásában maradt fenn. A németek számára írt magyar nyelvtanának előszavában lelkesen dicséri a magyar nyelvet, s a kölcsönösség szellemében azt kívánja, bárcsak a németek is olyan jól tudnának magyarul, mint a magyarok németül. Iskolaügyi buzgóságára jellemző, hogy líceumi igazgatóként tanárokkal díszes jegyzőkönyvbe diktáltatta minden héten az elvégzett anyag jegyzékét, s fennmaradtak az óralátogatások alkalmából készített szakszerű jegyzetei is.

Bál tudományos tevékenysége a szlovák nyelv és a szlavisztika területén egészen úttörő jellegű. Ojből kiadta, alapos előszóval ellátva, Pavel Doležal cseh-szlovák nyelvtanát, s ebben az anyanyelv irodalmi fontosságát hirdette. A magyar nyelv rokonsága és egyéb problémái is többször foglalkoztatták. A protestánsok biblikus

16. századi szemléletének megfelelően a magyart az ószövetségi zsidók nyelvével tartja rokonnak. Már 1713-ban, Berlinben felhívást tett közzé Magyarország tudósaihoz, hogy legyenek segítségére a magyar nyelv és irodalom történetének megírásában. Itt azt írja, hogy az anyag nagy részét már össze is gyűjtötte, s felkéri honfitársait, hogy „hírneves nemzetünk nevének örök dicsőségére mindazt, ami irattárainkban lappang, siessenek közzétenni.” (Invitatio.. .) Ez a mű azonban nem jelent meg, de 1718-ban, Lipcsében kiadták A régi hun-szittya írásról való fejtegetését, szintén latinul. Ebben romantikus, lényegében téves elmélkedést közöl a hun rovásírásról és a szittya rokonságról, de felveti azt is, hogy egyes német tudósok a finnel rokonították a magyar nyelvet. Itt fejti ki azt a tervét is, hogy tudós társaságot kellene alapítani Magyar- országon, s ennek székhelyéül Pozsonyt javasolja (De litteraria societate Posonii). Ez volt a magyarországi tudományos akadémia alapításának első terve.

A kiváló tudóst 1749-ben a pozsonyi evangélikus (azóta megszüntetett) temetőben temették el. Sírhelye ma már ismeretlen, de vörös márvány, latin feliratú síremléke megtalálható a Városi Múzeum folyosóján, s ezen őt többek közt „a hit és tudomány mesterének, Magyarország páratlan történetírójának” nevezik, „kinek nagy szelleme, képzettsége, csodás ékesszólása és a keresztény hittől ihletett erénye örök halhatatlanságot szerzett.”