Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Soóky László: Szoboravatás (krimiparódia)
— Itt, az erdőben? — kérdezte a nyomozó, miközben tenyerét megbízhatóan L. mellére helyezte. — Van jobb ötlete? — kérdezte L. — Persze — mondta a nyomozó. — A lakásom széles hófehér ággyal rendelkezik, jól megférünk azon ketten-betten. A tér sarkán kiszálltak az autóból, az útlezárás miatt nem mehettek tovább. — Mindig közbejön valami, amikor sietne az ember — mondta L. — Mi a fészkes fenéért zárták le az utat!? — Holnap szoboravatás lesz a téren — mondta a nyomozó —, a talapzat már készen áll. Bizonyára az éjszaka leple alatt szállítják ide a szobrot, hogy nagyobb legyen a meglepetés. — Aha — mondta L., miközben pánikszerűen vetkezett. — Dolgom van — mondta a nő —, el kell mennem. — S az étkezés? — kérdezte D. — Csak nem gondolod, hogy férfiasságom ilyen mértékű bitorlása után éhesen távozom tőled? _ jó — mondta a nő —, de nagyon gyorsan kell táplálkoznunk, mert fél óra múlva találkozóm van valakivel. — Persze, persze — mondta D. — Miért nem beszélsz mindig olyan mély búgó hangon, mint szeretkezés közben? — Búgó hangon beszéltem volna? — kérdezte a nő. — Olykor, ha túlteng az élvezet, megfeledkezem magamról. — Igen, igen — mondta D. —, de kivel élveztél akkor, ott, a barlanglakásban? — Szóval, rájöttél — mondta a nő. — Azt nem árulom el, mert túl perverz, képtelen lennél felfogni. — Gondolod? — kérdezte D., miközben újabb darabot vágott le a sonkából, és sötétbe borult körülötte minden, minden. — Hány óra lehet? — kérdezte L., miközben kéjesen nyújtózkodott. — Jócskán benne vagyunk már a reggelben — mondta a nyomozó. — A rezesbanda csinnadrattája azt suggalja, hogy most avatják a szobrot. — Úgy ám! — mondta L., miközben fölhúzta a redőnyt. — Mennyi bámész! — Menjünk le — mondta a nyomozó. — Minek? — kérdezte L. — Akkora a tömeg, hogy közel se mehetnénk, innen meg mindent látunk. — Jó — mondta a nyomozó —, idehozom a távcsövet. — Fantasztikus — mondta L. — Milyen közeire hoz mindent... — Fantasztikus — mondta még egyszer, s a távcső kiesett a kezéből. — Megőrültél? — kérdezte a nyomozó —, tönkretettél egy kincstári holmit. — Az a szobor — mondta L. — ugyanaz a lány, aki a bokorban feküdt holtan. Fogd meg a vállam, hányni fogok. — És hányt. XII. (A bűnösöket természetesen lefogták, D. megkerült, és boldogan stb.)
