Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - NAPLÓ - Koncsol László: Rousseau és a Pilvax között

I. Ferenc idején és később az osztrák birodalom és a tartományok határán minden külföldi nyomtatványt elkoboztak. A gyakorlatot Széchenyi István egyik élményével szeretném illusztrálni. Egyik franciaországi útjáról visszatérőben, Széchenyi 1825. augusztus 11-én lépte át a francia-olasz határt, s itt kezdődött heves konfliktus-sorozata az osztrák vámhatósággal. Naplójában így számol be az eseményről: „A kis erdei patak, a Var választja el Franciaországot Piémonttól. A határon alighogy átérve, megéreztem a Szent Szövetség hatalmas és titokzatos befolyását: elvették minden könyvemet.” Másnap és harmadnap (12—13-án) ezt jegyezte be: „Nizzában maradtam — egyik embertől a másikhoz, Ponciustól Pilátushoz szaladgáltam, hogy könyveimet az Inkvizíció kezéből megmentsem. Indulatosan, s azáltal ügyetlenül és ostobán viselkedtem, dühös voltam, mint egy hörcsög ..16-án ezt vetette papírra: „Limo- néban, a vámnál, ahol a könyveimet hagytam — és úgy viselkedtem, mint egy tomboló bika, nem mint értelmes ember — a vámhivatalnokok, kiknek személyét, hazáját, királyát, alkotmányát szidalmaztam, felbőszültek és hatalmukat, nem nyíltan és szemtől szemben, hanem apró gyötré- sekkel etc. éreztették. Engem is, kocsimat is megmotozták — inasomat, Johannt, némi kis vigasztalásomra, még jobban kihozták a sodrából, mint engem. Balgaságomat én hamarosan beláttam, ő nem! — De hát kicsoda képes Piemontban és a piemonti vámhivatalnokokkal szemben önuralmát megtartani? Mily szerencsétlen ország, gondoltam magamban a 15-ről 16- ra virradó éjszakán!” 18-án így zárta le Naplójában a témát: „A sanyargatások, melyeknek az ember a Piemonti Királyságban ki van szolgáltatva, hasonlatosak azokhoz az apró büntetésekhez, amelyeket a pogányoknak az Alvilágban el kellett szenvedniük. Az elképzelhető legvirágzóbb országban, mérsékelt égöv alatt, ahol a természet mindent kínál, ami az emberek jólétét, boldogságát emelheti: az előítélet, a babona, a pedantéria jéghideg kezének hátráltató szorítása fojtogat...” A vám mellett a cenzúra akadályozta a gondolatok cseréjét. A könyvkereskedők csak központilag engedélyezett műveket árusíthattak. Nem jelenhetett meg olyan könyv, amely a cenzúratörvény értelmében „a köznyugalmat megzavarhatja, tévedéseket, egyenetlenségeket, széthúzást

eredményezhet, az uralkodó iránti engedelmességet csökkentheti, az isteni polgári törvények iránt érzéketlenné tehet és a kétkedés vágyát vonhatja maga után.” Külön gonddal, közvetlenül Bécsben vizsgálták a magyar alkotmánnyal, a közigazgatással, a királyi jogokkal, a hadsereggel, a diplomáciával és statisztikával kapcsolatos kéziratokat. Megtiltották, hogy az országgyűlésen fölvetett kérdéseket bárki nyomtatásban szellőztesse. (E törvény alapján ítélték el Wesselényit, majd Kossuthot.) 1803-ban I. Ferenc recenzuráló bizottságot állíttatott föl, mely két évig vizsgálta a Mária Terézia és II. József uralkodása idején megjelent könyveket. Az eredmény: kétezerötszáz visszamenőleg betiltott, bevont, elkobzott és megsemmisített mű, sok százezer példányban. (Goethe és Schiller művei is ilyen sorsra jutottak.) Ferenc ostobaságára jellemző, hogy kezdetben minden regényt eleve eltiltott a megjelenéstől, s bár később enyhített rendeletén, tilos maradt „minden ábrándos szerelmi regény, mely a józan emberi észre káros ábrándozáshoz vezet”, illetve „mindaz, amit megvető értelemben románnak neveznek, és ami sem tartalma, sem stílusa szempontjából nem értékes”. Az érték problémáját természetesen kizárólag ás egyesegyedül a cenzornak kellett eldöntenie. Az állami titkolózás ostoba mértékét jól jellemzi, hogy egy orvosi könyvet azért vontak be, mert szerzője egy kérdéssel kapcsolatban megjegyezte, hogy az egyik osztrák tartomány útjai rossz állapotban vannak. Az újsághírek is a cenzúra szűrőjébe jutottak; külön rendelet írta például elő, hogy a hírlapok nem szólhatnak az árak emelkedéséről. Ha egy-egy könyv kéziratát a cenzúra visszadobta, az intézkedés rendőri felügyeletet vont maga után. (Ez történt például Bessenyei Györggyel.) Az írókat és újságírókat fizetett rendőrkémek légiója vette körül, s a cenzúra magánlevelezésüket is szemmel tartotta. Széchenyi idézett augusztus 18-i bejegyzése (1825J nyilvánvalóan nemcsak a Piemonti Királyság belső viszonyaira vonatkozott: „Miközben más, boldogabb nemzedékek a világosság felé haladnak, és Isten legszebb adományát, az ő legnagyobb dicsőségére, és az emberiség javára, éspedig értelmüket és józan belátásukat hasznosítják: látjuk, ezzel szemben, hogy ez a szegény nép...” A bejegyzés itt sokat sejtető módon megszakadt.

Történelmi tapasztalataink szerint nincs