Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - NAPLÓ - Koncsol László: Rousseau és a Pilvax között

ostobább és öngyilkosabb dolog a gondolatszabadság elfojtásánál, a gondolat- csere korlátozásánál, a cenzúránál. A korlátlanul kifejtett gondolat, a szabad vita az orvosi lelet szerepét tölti be a társadalom életében, s mialatt nélkülözhetetlen visszajelző küldetése van, a társadalmat a folyamatos reformok felé ösztökéli, s elejét veszi a forradalmi robbanásoknak. A magyar reformok hívei is ebből a meggondolásból sürgették a változásokat.

A magyar nemesség következetesen és állhatatosan küzdött a cenzúra és a Bécs- ből mozgatott rendőrterror ellen, s ez a harc hozott is némi eredményeket, elég, ha a korszak nagy mozgalmának, a nyelvújításnak győzelmes kibontakozására és irodalmunk akkori eredményeire gondolunk, mégis, az 1832—36-os reformországgyűlés egyik ifjú, okos közvetlen megfigyelője, Ormós Zsigmond, Szabadelmü levelek vagy democrat lapdacsok aristocrat görcs ellen című naplójának 22. levelében, 1834 egyik őszi napján, így borongott a pozsonyi légkörről: „Megnézvén a Dunát, átmentem a Ligetbe is, hol a múlt nyári napokban gyakran ábrándoztam a magányban, gyakran mulattam baráti körökben. Most mindent másképp találtam. (...) Egy kedves fám is volt a Ligetben, melynek árnya alatt a múlt nyár korányaiban Bőmével, Heinéval tartottam titkos légyottjaimat, ezeket vivén ki rendesen magammal olvasni. Felséges mula- tásaim valának alatta! Most látogatására siettem a kedvesnek, kit oly rég nem láttam, de képzeld, barátom, fájdalmomat, midőn az egész fát leveltelen ágaival, mik medúza kígyóinak tetszettek, lábaim előtt elterülve láttam. (...) Gyökerestől ásták ki kaján emberek az én kedves fámat, azon fát, minek látására egész nyáron át vidultam, minek terebély ágai oly nyug- tas árnyat nyújtának tomboló szívemnek. De ő nincs többé, s én nem létét csak fájlalhatom! Tusakodott elmém megtudni okát a kedves fa kiásatásának, de bármint tűnődtem, semmi bizonyost sem tudék határozni. Hajló vagyok azomba hinni, hogy a körülte volt fák árulák el légyottjaimat a titkos políciánál, kaján szemmel kény- teleníttetvén egyébként is azok az egész nyáron át szemlélni megkülönböztetését a kedvelt fának, miszerént mindég ez alatt kerestem menedéket a többiek elmellőzé- sével, s a titkos polícia, mely Bőmétől, Heinétől fél, mint iskolás gyerkőc vesszőtől, jónak tartotta fámat egészen kiásatni,

mint melynek még gőzölgése is ártalmas lehetne...”

Ilyen dolgok is alakították a reformkori Pozsony kevert légkörét, s a rendőrterrorral összefonódott abszolutizmus számlájára írható, hogy a következő évben per indult Wesselényi, két év múlva Lovassy László és társai, három év múlva Kossuth, majd hét év múlva ismét Wesselényi ellen. Amikor végre az országgyűlési ellenzéknek 1840-ben sikerült kicsikarnia a hatalomtól az általános amnesztiát, Wesselényi megroppant egészséggel és világtalanul, Lovassy elborult elmével szabadult, pedig nem forradalmat, csak bölcs reformokat kívántak, nemcsak a nép, hanem a hatalom javára is.

Nem volt könnyű és veszélytelen a magyar reformerek élete. A haladásért és a nemzetért dolgoztak, jobb törvényeket, jobb gazdasági és politikai struktúrát javasoltak, hogy szabadon fejlődhessék az ipa,r, a mezőgazdaság, a kereskedelem, akadálytalanul az anyanyelv, a kultúra, a művészet, hogy a király tisztelje is az alkotmányt, amelyre fölesküdött, s a nép is kinyilváníthassa politikai akaratát. A reform gondolata Széchenyi agyában fogant meg, hadd szemléltessem három példával, milyen élmények hatására, s miképpen.

1821 első napjaiban sokáig vesztegelt Pest városában. Kelet-magyarországi helyőrségéből Bécs felé igyekezett, december 13-án elhúnyt atyja, Széchényi Ferenc sírjához, de a Dunán nem lehetett átkelni. „Ma azt mondtam Brudernnakí’, jegyezte Naplójába Széchenyi január 4-én, „hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.”

1825. augusztus 2-án a dél-francia Canal du Midi partján járva ezt jegyezte a naplóba: „Kora reggel a legrosszabb lovon, amilyenen életemben csak lovagoltam, Saint-Ferreolba — ahol az a nagy medence van, amely a Déli Csatornát — Királyi, vagy Languedoci Csatornának is nevezik — állandóan vízzel látja el. Pierre Paul Riquet, Bourepos bárója volt XIV. Lajos idején a vállalkozás lelke. A munkát 1666-ban kezdték, 1681-ben fejezték be. (...) Az emberi tudás ez alkotása a maga idejében erősen megragadhatta József