Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - HOLNAP - Talamon Alfonz: A rovarok pusztulása, Délután (novellák)
A ROVAROK PUSZTULÁSA A fiú lehunyta szemét a kényelmes nyugágyon, és megpróbált aludni. Lehunyta szemét, de csak forgolódott a kifakult vásznon. Hamarosan fázni kezdett. Szemhéját rés- nyire nyitotta, és az elmosódott színfoltok között látta, hogy a Nap befészkelte magát a hatalmasra nőtt hársfák fonnyadt levelei közé. Ojra árnyékba került. Nem volt kedve továbbtenni a nehéz nyugágyat, inkább bosszúsan feláHt, és bement a házba, az ősi birtok ősi kúriájába. A kúria kőalapjának repedéseibe már gyökeret eresztettek a mohák és az igénytelen gyomnövények, és élénkzöld színűre festették a ház alapját. Ha eső volt, akkor mint egy nagy szivacs, beszívták a vizet, és átáztatták vele az egész falat. Néha, ha nagy ritkán vendég jött, levakarták a gyomot, de később annyira elszaporodott, hogy nem bírtak vele. Közvetlenül a birtok kerítése mellett folydogált a Folyó. Ha megjöttek az esőzések, vagy ha a fennsíkokról lecsorgott a piszkos ár, a Folyó hirtelen kilépett a medréből, és kerítésüket kezdte nyaldosni, máskor meg mélyen bevágtatott a kertbe, és engesz- telésül a rózsaágyak közepén hagyta a szomszédoktól elrabolt holmikat, mint áldozati ajándékokat. A bátyja ebbe a Folyóba fulladt bele. Valójában senki sem tudta, hogy hogyan, pedig többen ott álltak mellette. „Egy pillanat műve volt”, esküdöztek később kelletlenül.” Mintha a Folyó kinyúlt volna a karjával érte, hogy magához ölelje, hiszen messze állt a víztől”, mondták. „Nem halhatott meg gyötrelmes halállal, hisz nem is ellenkezett! Mintha csak vendégségbe ment volna! Mintha belélegezte volna öt a Folyó, mint a virágport!” Bátyja tetemét hiába keresték. Elnyelték örökre a habok, pedig az állattetemeket napokon belül kivetik. A fiú ekkor még nagyon kicsi volt, de érezte, hogy bátyja halála alapvetően megváltoztatja egész életét. Nem engedték ki sehova, nehogy őt is elragadja a Folyó. Lázongó, dacos gyerekkorát a dohos falak között töltötte, beletemetkezve a kódexek és fóliánsok titokzatos világába. Lassanként beletörődött, hogy kiabálását mohón elnyelik a falak, és körülveszik őt hallgatag jelenlétükkel. Néha kiült a balkonra, és onnan nézte, amint a mohák és gazok eszeveszett virágzásba fognak nyaranként, hogy a következő évben áthajoljanak a falakon, és megtelepedjenek a szentképek szúette rámáin. Ott, a balkonon vette észre, hogy a kúria előtt, a macskaköves út menti pádon egy lány és egy fiú ül. Később érdeklődve leste őket a balkon barokk korlátjának rései közül, és izgatottan szorított nekik, hogy egymásra találjanak és boldogok legyenek. Hónapok teltek el és ő titkon meg-megborzongott a gyönyörűségtől, hogy tanulmányozhatja a boldogságot, a szeretetet, aminek szerves részesévé képzelte magát. Ám egy reggelen, mikor felhúzta a redőnyt az ablakon, hogy képzeletben csókkal üdvözölje a boldogokat, a fenyőfadeszka-redőny lemezei ízzé-porrá zúzódtak. Ettől kezdve érezte, hogy újra átalakul, és szorongva vizsgálta önmagát. Tudta, hogy előbb-utőbb valamiben újra idegen lesz önmagának. Napközben nem ment ki a balkonra, hanem a könyvek oldalait bújta, hogy megtudjon mindent a világról, felverte a port és felriasztotta a csipkézett szélű lapokon emésztő molyokat. Hónapok múlva, mialatt csaknem az egész könyvtárat kiolvasta, egyszer az eszébe jutott a szerelmespár, akikért valószínűleg régen aggódott, és ellenállhatatlan csábítást érzett, hogy kimenjen a balkonra, és meglesse őket, úgy, mint régen. A fiú Talamon Alfonz
