Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - HOLNAP - Talamon Alfonz: A rovarok pusztulása, Délután (novellák)

és a lány összebújva simogatták egymást a pádon. Nem csodálkozott, hogy nem érzi a régi borzongást, hiszen mióta az idő porrá őrölte a redőny lemezeit, éjszakánként finom por szállt be az ablakon a szobába, talán éppen a Holdról, és belepte ruháit, később őt is, mígnem bele nem olvadt a szürkeségbe. A finom por tovább hatolt, pórusain át a testébe, a leikébe, és vérével elvegyülve feloldotta a könyvek lapjainak tartalmát, s szürkére fertőzte a lelkében lakó színes érzelemhullámokat. Természetesnek vette, hogy nem tudja magát odavarázsolni a fiú és a lány mellé, hogy nem érzi az izgalom felcsapódását, hogy nem tudja beleélni magát mindkettőjük szerepébe. Egy idegen leste most őket a balkonról. Ha valaki látta volna őt, azt hitte volna, talapzatáról megszökött múlt századi bronzszobor. Egy idegen, akinek minden ízét megtöltötték a tudományok, aki tudományos alapra fekteti az egész szentimentalista, romantikus világot, aki definíciókat keres a rejtélyes jelenségekre, aki lehurrogja az öreg parasztokat hiedelmeik miatt. Megrémült önmagától. Csak hónapok múltán ment ki a házból, mikor már apja és anyja kutyarágta csontjainak maradványait beszőtték a pókok a piszkos sarkokba, és a kutyák szőrén is kiütött a mohák zöldje. A kúriába otthonosan berendezkedtek a mohák, belepték a szegényes berendezést, a falak idő ütötte repedéseit. A kertben örökzöld szőnyegként futott a borostyán, felrohanva a kiszáradt fák oldvas törzseire, melyeket egyenletesen beborítottak a tenyérnyi pókok hálói. Majdnem megfulladt, mikor arra kényszerült, hogy száraz levegőt szívjon be a tudományokkal és porral telített helyett. Bent a szobában átöltözött, és kiment az utcára.

A vízmosás mély árkát követte, a teknő alatti mélyedést, amely mohón belezabálta magát a vörös agyagba, és eszeveszetten kanyargóit a Folyó felé. Időnként hatalmas tócsák állták az útját, nyilván a megrekedt esővíz, amely a napokban ért le a fennsíkokról. A tócsákban már megjelentek az első élőlények, és az egyik tócsát zöldre, a másikat sárgára, a harmadikat kékre festették. Ogy sorakoztak egymás mellett, mint festők állványán a kikevert, leheletfinom színskálák. Csak egy hatalmas ecset kellett volna, és bárki felfesthette volna az égre a szivárványt, a hidat, ami semmire sem jó, de büszke volt rá, hogy csak ő tudja, mi is valójában a szivárvány szigorú, tudományos alapon. Továbbment, lefelé. Arcán már érezte a Folyó leheletét, ahogy finoman meglökik az álló levegőt a partra gördülő hullámok. Élvezte a lágy simogatást, de csak ott érezte, ahol már lekopott a Nap ős a levegő hatására bronzszerűnek tűnő szürke réteg.

A Nap lassan elvesztette vakító fehér izzását, megnagyobbodott, mintha meg akarná szülni a Holdat. A furcsa fényben csak a lovak árnyának körvonalait lehetett látni. A bronzfény élesen kirajzolta alakjukat, amint idegesen fel-felhorkanva kelletlenül belegázolnak a színes pocsolyába. Csak a békák voltak javíthatatlanul zöldek. A Folyó semmilyen meglepetést nem tartogatott számára, pedig fel volt készülve rá. Képzeletében, álmaiban már milliószor megindultak csobogva a térképre festett kék hajszálak, kacskaringós cérnadarabok, nyaldosva sivár vagy termékeny partjaikat. Végigutazta már az Amanozast, a Dunát, a Nílust, beszélt a partjukon élő emberekkel, alkudozott városaik piacán, csak a Folyóval nem álmodott sohasem. A Folyóval, mely itt folydo- gált nem messze a balkontól. Ö sohasem vett annyi fáradságot, hogy elnézzen odáig. Éjjelente, ha telihold volt, látni lehetett ugyan a gazzal és elvadult gyümölcsfákkal teliszőtt kertnek a végében egy fényes sávot, de ez túl közönséges volt a csillagképekhez képest. A Folyó megmaradt titoknak, amire nem tudott tudományos magyarázatot adni, titoknak, ami nem ered sehonnan és nem folyik sehova, csak van, sárosán, hemzsegve a férgektől, a felpuffadt hasú tetemektől. A parton teljesen egyedül volt. A Holdat már félig megzabálta a Föld, és mohón nyelte megmaradt kifli alakjának sárga anyagát. A Folyó, mint megnyúzott kígyó tekergeti, és olyan volt, mintha saját vérével játszana. A fiú cipője alatt ropogtak az összelapított rovarok tetemei, s égnek emelt megmerevedett lábaik között unottan pergette ki a szél a homokszemeket. Végig a parton a Folyó kanyarulatáig mindent elleptek a rovartetemek. A szél ide-oda sodorgatta, majd, mint egy bolondos kisgyerek, feldobta őket az égre. Kiszikkadt, száraz vázuk már zörgött, mint ősszel az avar. A látvány nem lepte meg. A ROVAROKNAK, az Insecta osztály valamelyik fajának képviselőit gyúrta a Folyó partján. Testük ugyanúgy 21 szelvényre tagolódott, mint a többi 500 000 fajé. Ezt a fajtát nem ismerte. A rovarok nagyon nagyok voltak. Testük hossza meghaladta a 15 cm-t. Kitinpáncéljuk fémesen csillogott, mintha aranyból lett volna. Ott állt akkor is, körülvéve a tetemekkel, amikor a háta mögött felkiáltott egy