Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói (elbeszélés)
Kényelmesen megfőztük a feketét, tálcára raktam a csészéket, a kanálkákat meg a kockacukrot, és elindultam. Nagyanyám a feketekávéval szorosan mögöttem lépkedett. Hirtelen felpattant az ajtó, s vőlegényünk, keresztülgázolva rajtunk, a kijárat felé rohant. — Jézusom! A meisseni...! — sikoltotta nagyanyám a szerteguruló, összetöredezö kávéscsészékre célozva. — Nászajándékom utolsó darabjai! — Sajnálom! Nem tehetek róla! Kilökte a kezemből. Láthattad! — védekeztem. — Jézus, Mária! Mi volt ez? — jajgatott nagyanyám. — A bomba! Most robbant! — magyaráztam neki, de ettől még jobban összezavarodott, és elsírta magát. Ekkor rohant ki síró anyám. A két asszony egymás karjába vetette magát, összeborultak a cserepek fölött, s felváltva öntözték a drága készlet maradványait hol a kávéval, hol a könnyükkel. Csak később, kávézás közben (közönséges mustárospoharakból ittuk meg a kávét) derült ki a szakítás oka. Anyám kézen fogott, magához vont, megsimogatott, és bevallotta: — Nem kellettél neki! Majd nagyanyámhoz fordult: — Nem kellett neki a gyerek. Se te. Se a ház. Csak én...! S hogy menjek vele Eperjesre! — Gondold meg...! — szólt szomorúan nagyanyám. — A feleségnek kötelessége követni az urát. Aludj még egyet rá! Mi ketten ... majd csak megleszünk valahogy... — A feleségnek igen... Szerencsére ott még nem tartunk... Elég! Micsoda förtelem! Nem akarok róla hallani többé! Az elkövetkező napokban nagyanyámmal óvakodtunk megemlíteni Kanócot. Anyám annál többet emlegette: — Koszvakaró! Hetek múltán mertem csak kijavítani: — Koszocska-vakarócska! Nem vert meg, sőt elnevette magát. Vőlegény?! Eljegyzés?! Udvarló?! Soha többé! — esküdözött megvetéssel. A soha többé után Péter bácsi következett. Biztosan még Kanóc tehetett róla, hogy számunkra következetesen Petyóka maradt. — Egy sofőr! — háborgott nagyanyám. Ám az autóján szívesen furikáztatta magát. Petyókát, ha nem is szerettem, elviseltem. Nem hiszem, hogy túlságosan ugráltam volna, ha anyám akkor bejelenti férjhezmenési szándékát. Petyókának nem adatott meg, hogy sokáig udvaroljon, sőt, az se, hogy vőlegény vagy férjjelölt váljék belőle. Petyókáról egy szép napon kiderült, hogy nős ember, s a felesége nem hajlandó válni. — Gondolj a jóhíredre! Ilyen kapcsolatnak nincs jövője! — háborgott nagyanyám. — Igazad van! — sóhajtott anyám lemondóan. — Még sem állhatok vele össze, csak úgy! Mit szólnának az emberek?! — és szélnek eresztette Petyókát. Ennek dacára — nem tehetek róla — mindmáig erősen él bennem a gyanú, hogy Petyóka — bár a vőlegénységig nem vitte — sokkal többre jutott, mint anyám eddigi és utána következő udvarlói együttvéve. A Petyóka utáni űrbe robogott be Géza bácsi vonata. Géza bácsi apám nagybácsija volt, s apám temetése óta nem láttuk. Inkább hallottunk róla: rokonaink hozták a vadabbnál vadabb híreket... Például, hogy úgy váltogatja a szeretőit, mint más, becsületes ember a fehérneműjét. A hosszabban tartó viszonyokat meg (befejezésükkor) végkielégíti. Néha ékszerrel, néha bundával, néha házzal! A pletyka szerint ha ezeket a házakat egymás mellé állítanák, kitennének egy helyre kis utcát. Hogy honnan van erre pénze? Azt inkább Nyitrán, ahol él, ott kellene firtatni. De beszélik ... A „beszélik” után többnyire kiküldtek a szobából. A hallgatózásból mindössze az derült ki, hogy valószínűleg titkos kuplerájokat tart fenn, s belőlük származik mérhetetlen jövedelme.
