Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói (elbeszélés)
— Erre jártam! Gondoltam, megnézem, mi van veletek! — mondta, amikor botjára támaszkodva bekopogtatott. — Isten hozta! — üdvözölte nagyanyám, s szavaitól maga is meghökkent. — Kerüljön beljebb! — hívtam be Géza bácsit, látván nagyanyám zavarát. — Anyám hamarosan itthon lesz! Végét vetve a kapu előtti ácsorgásnak, mindnyájan besétáltunk. Géza bácsi elfelejtett barackot nyomni a fejemre, s ezzel sikerült elérnie, hogy közömbös maradtam iránta, nem utáltam meg mindjárt látogatása első percében. A vendég az előszobában letette táskáját, botját, kalapját. Csokornyakkendős, fekete öltönyös, jó karban levő öregúr volt. Csengettek. De anyám helyett, aki úgysem csengetett volna, mivel saját kulcsa volt, a végrehajtó kért bebocsáttatást. Ű is öregember volt, de nem finom, mint Géza bácsi, hanem erőszakos. Az öltözéke meg! Arról inkább nem beszélek. Géza bácsi mellett egyenesen slamposnak hatott. A végrehajtó beslattyogott a nagyszobába, letelepedett az asztal mellé, s nekilátott a bútorok összeírásának. Nagyanyám szívettépő zokogása sem lágyította meg. Közben Géza bácsinak sikerült a végrehajtótól megtudnia a rideg tényeket: anyám — apám halála óta — nem fizeti a házadót. Apám betegsége alatt meg rendszertelenül fizette. Az adóhátralék a penáléval együtt megközelítette a háromezer koronát. — Engem miért nem engednek elhelyezkedni? Csak egy kenyérkereső van a házban! A szegény özvegy! Nem telik mindenre! — próbálta nagyanyám lesírni a házadót. — Megértem, kérem! De munkába, ugye, jár! Jövedelme van! Semmi sem indokolja a további várakozást. Ha akarta volna, már részletekben is... Géza bácsi egy finom mozdulattal a végrehajtó vállára helyezte a kezét. — Mennyit tesz ki pontosan az adóhátralék? — kérdezte. A végrehajtó megmondta. Géza bácsi előhúzta hatalmas, degeszre tömött fekete pénztárcáját, és leszámolta eléje a teljes összeget. Erre a műveletre mondta később nagyanyám, hogy „kifizette a mellényzsebéből”. Géza bácsi másnap éppilyen elegánsan intézte el a Villanyművek illetékesét, aki azért jött, hogy — lévén a villanyvezetékünk elavult és tűzveszélyes, s többszöri felszólításra sem cseréltettük ki — kikapcsolja a villanyunkat. A jóságos Mikulás néhány százast dugott emberünk markába, aki szentül megígérte, hogy a hibás vezeték kicserélésére immár egy újabb teljes évünk van. — Úgy látom, elkéne ide a kemény férfikéz! — jegyezte meg Géza bácsi. — Milyen igaz! — helyeselt nagyanyám. — Hiányzik a férfi a házban! Hegyeztem a fülem. Anyám egy szót sem szólt. Sóhajtott... Azután Géza bácsi elutazott. De védőszárnyait ezentúl állandóan fölöttünk tartotta. Hétvégeken pedig, nem sajnálva a fáradságos utat. tette tiszteletét. Udvariasan érdeklődött nagyanyám „állásügye”, valamint iskolai előmenetelem iránt. Még anyám „tervnemteljesítési” története is érdekelte. Alighanem sejtette, csak hajszálon múlt. hogy ezt az ügyet nem neki kellett elsimítania ... A temetkezés, mely anyám vezetése alatt működött, már három hónapja nem teljesítette a tervét (valahogy nem haltak az emberek, esetleg a terv volt túl magas), amiért anyámat leváltással fenyegették meg, s a „gremiális” gyűlés elé citálták, hogy személyesen indokolja meg a jelentős lemaradást. Anyám papírt, ceruzát vitt magával, és a húsklopfolót. Közölte velük, hogy a tervteljesítéshez elsősorban halott kell. Azután elővéve a papírt és a ceruzát, kiszámította, hogy ha egyenkint agyonveri a „gremiális” gyűlés résztvevőit, be is hozza a lemaradást. — Ha megengedi, igazgató elvtárs, magával kezdem! — és felemelte a húsklopfolót. — Magának biztosan drága érckoporsót vesznek. Nagy botrány lett. Az esetnek híre ment, nemcsak a vállalaton belül, hanem városszerte nevették.
