Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói (elbeszélés)
— Egy Jenő nevezetűhöz úgysem ment volna férjhezl — kisebbítettem közreját- szásomat, ami — úgy láttam — anyámnak nagyon jól esett. Jenő eltűnése után némi szünet következett az udvarlók feltűnésében. Mondhatnám, levontuk a következtetéseket, avagy — nagyanyám szerint — a konzekvenciát. — Ezentúl nem engedünk be akárkit! — szokta mondogatni. De alig ismételte el néhányszor, máris feltűnt a Iáhatáron Kanóc, az eperjesi borbély. Távoli rokona temetését jött intézni városunkba, s még ott, a temetkezésben, a gyászos tennivalók közepette beléhabarodott anyámba, aki épp a fekete, fehércsipkegallé- ros ruháját viselte. így utólag visszaemlékezve arra a ruhára, ez nem is volt csoda! Kanóc (az első perctől fogva Gyújtózsinórnak csúfoltam!) eltemette a rokonát és táviratozott Eperjesre a munkaadójának egy hét szabadságért. Majd egy hét múlva még egyért. E rengeteg idő alatt sűrűn randevúzott anyámmal. De mindik házon kívül. Hozzánk csak ritkán telepedett be. Gyújtózsinór különben nagyon ellentmondásos ember volt. Hatalmas, nagy darab, jóvágású, apró bajszú, fekete hajú... Borbély létére inkább díjbirkőzóhoz hasonlított. Utólag nem csodálkozom azon, hogy nem szeretett hozzánk járni. Jóvoltomból már a bemutatkozása is kabarétréfának sikerült. Anyámtól majdnem kaptam is érte egy nyaklevest. Mintha én tehettem volna róla, hogy Gyújtózsinőr — ez a behemót pacák — mindent kicsinyített. — Eme vírágocskát neked hoztam, Editkém! Szegfűcske! Tedd a vázácskába! Ügy! Most pedig csücsüljünk az asztalkához! Nyerítettem! Nem lehetett ezt megállni röhögés nélkül. Anyám vészjósló arccal bokán rúgott az asztal alatt. — Örülök, hogy a lányom ilyen finom emberrel Ismerkedett meg — mondta nagyanyám udvariasan, de a továbbiakban nagyon udvariatlanul forgatta a fejét, hogy elkendőzze minduntalan jelentkező kacagási ingerét. — Add ide a kezecskédet, Editke! Kapsz rá egy puszikát! — A kézpuszika közben szinte fulladoztunk nagyanyámmal. Két hőt múlva Gyújtózsinór még egy hét fizetetlen szabadságot kért, azután anyámmal bejelentették, hogy vasárnap megtartják az eljegyzést. Pardon... Pardonka! Az eljegy- zésecskétl Nagyanyám belenyugodott. Én pedig, a szörnyű hét után, egy nappal az eljegyzés előtt, diszkréten félrevontam Kanócot, s előadtam neki az „itt minden az enyém” kezdetű mondókámat, mely a Jenőke esetében úgy bevált. — Tartsd meg, fiacskám! — mindössze ennyit jegyzett meg. Azután otthagyott. Sejtettem, hogy bakot lőttem, s hogy komoly a baj. Közvetlenül a szűk családi körben tartott eljegyzési lakoma előtt oldalba löktem anyámat és titokzatosan megfenyegettem: — Ezt még megbánod! Ha a gyújtózsinőr elég, a bomba felrobban! — Hülye! — válaszolta anyám. De azért látszott rajta, hogy egy pillanatra elgondolkozott. Evés után, a sok tányérka, villácska, kanálka, leveske, combocska, husika, tortácska, satöbbi után következett az ujjacska, és az ujjacskára húzandó jegygyűrűcske, amely, mit tesz istenke! — kicsúszott a vőlegény kezecskéjéből és elgurult az eljegyzési lakoma romocskái között — a menyasszonykától homlokegyenest ellenkező irányba —■ az asztalka csücskén egy gyűrött szalvétácska állította meg. — Kerekecske, gombocska, merre szalad a nyulacska? — visongtam, és meg akartam szakadni jókedvemben. A menyasszonyka megsemmisítő pillantásban részesített. Kanócocska meg utolérte és megfogta a gyűrűcskét, és ráhúzta az ujjacskára. Megcsókolták egymást, megittuk a pezsgőcskét. Azután nagyanyám asztalkát bontott. Vége volt. Hagyjuk őket magukra — mondta később nagyanyám, s kihívott a konyhába feketekávét főzni. — Rengeteg megbeszélnivalójuk lehet! Megadóan követtem. De előbb még belesziszegtem anyám fülébe: — A zsinór! Egyszer elég! És akkor... Ne feledd!
