Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe (részlet)

A vagyoni állapot egyazon társadalmi rétegen belül is lényegesen különbözhetett. Őrhegy János jobbágy gazdasága húszköblös szántóból, nyolckaszás rétből, hatkapás szőlőből áll; az ugyancsak jobbágyi rangú Thot Balázs ezzel szemben mindössze kilenc- köblös szántó, háromkaszás rét és négykapás szőlő gazdája. Kassay István zsellérnek tizenkét köblös szántója, háromkaszás rétje, ötkapás szőleje van; Gál György zsellér viszont csak hatköblös szántón, kétkaszás réten gazdálkodik; szőleje nincs is.

1720-ban a királyi udvar, nem lévén megelégedve az 1715-ös eredményekkel, újabb összeírást rendelt el. Ez az adózó családok jobbágy vagy zsellér voltát már nem tünteti föl; a falu népmozgásáról, a tovább folyó benépesítésről azonban közöl adatokat. Öt év alatt a háztartások száma huszonnégyről harmincháromra emelkedett; az 1715-ben felsoroltak mellé a Czene, a Hegedűs, a Csabrányi, a Lakatos, a Borbély, a Fogoly, a Veres és a Pásztor családok települtek be, a korábban ötször említett Tóth családnév pedig 1720-ban már hatszor fordul elő. A növekvő népesség újabb és újabb területeket vett birtokba a természettől. A szántóterület 271 köbölről 315 és fél köbölre nő, csekély mértékben a rétek rovására, főképp azonban annak köszönhetően, hogy kemény munkálkodással, szorgalommal a lakosok jelentős irtásterületeket tettek művelésre alkalmassá. Hangyaszorgalmú munka folyhatott mind a Máj-hegyen, mind a Prücskös- hegyen; hátrább szorult az erdő, eltűnt a bozót, a haszontalan vegetáció; helyére szőlő került. Területe a korábbi 73 kapásnyiról 116 kapásnyira nőtt. Ekkor már egy lakos sincs a faluban, akinek ne volna szőleje. Rétje — az újonnan betelepült Andreas Borbély kivételével — a jobbágyok és zsellérek mindegyikének van. Ugyanez mondható el a szántókról. Nagy föld- és szőlőterületek nem halmozódtak fel egyesek kezén (húsz, tizennyolc, tizenhat köblös szántója, mint öt évvel korábban, már egyik jobbágygazdának sincs); a falu képét a vagyoni kiegyenlítődés jellemzi. Legbeszédesebb példája ennek Gregorius Batár esete. 1715-ben még nincstelen zsellér, öt év múltán viszont már hatköblös szántón, kétkaszás réten, háromkapás szőlőterületen gazdálkodik.

Mindkét összeírásból kitetszik, hogy Ipolypásztó gyarapodó, extraneusokat befogadó, új közösséggé ötvöződő népe kiheverte azokat a sebeket, melyeket a korábbi másfél évszázadban a török dúlás, a XVIII. század elején pedig a kuruc-labanc hadjáratok ejtettek rajta. Annyi bú, baj és szenvedés után lehetősége nyílott rá, hogy gyökeret verjen a tájon, amely jó természeti adottságaival gabona- és szőlőtermesztésre, rétgazdálkodásra (s ezen keresztül állattartásra) is alkalmas, sokoldalú munkálkodást kínált számára. Az 1715-ös összeírás záradéka szerint a falunak ekkor kétnyomásos határja van. A szántóterület könnyen művelhető és jól terem: egy köböl után mindkét forgó öt, sőt néha hat közönséges köbölnyi magot is hoz. Kitűnő eredmény ez, hisz az idő tájt három köbölnyi termés is elfogadható eredménynek számított. A falu rétjeit az összeírás közepesnek mondja: egykaszás rét egy szekér szénát ad. Tűzifára való erdeje elégséges, legelői kielégítik a falu szükségletét. Szőlőhegyein egykapásnyi területen két és fél hordó bor terem; hordónként három forintért árulják. Vásáros hely ugyan a közelben nincs, de a messzebbi Bátot fölkeresik piaci terményeikkel. A vízimalom évi huszonöt forintot jövedelmez a községnek, amelyben különben „mindenes mester” is működik. A falu egységes, vagyoni ellentmondásoktól mentes társadalma a kedvező természeti és gazdaságföldrajzi adottságok alapján azzal a reménnyel vághatott neki a fészekrakásnak, hogy élete végre jó irányt vesz.

A remény azonban csalfának bizonyult, a jobb élet vágykép maradt csupán. Miért? A török kiűzése s a kuruc—labanc hadjáratok elcsitulása után egyszeriben nagyot ugrik a gabona, a bor, a vágómarha iránti kereslet. A földesurak érdekeltté váltak abban, hogy a jobbágyok ne csupán őket s udvarukat lássák el, hanem a telhetetlen piacot is. Lendületet vesz a majorsági gazdálkodás. A határterület kisebbik részét a jobbágyok telki állománya alkotja, másik részét pedig a nagy ütemben növekvő úri földállomány. Művelésének gondja a jobbágyság vállára nehezedik. A robotterhek nőnek, egyre nőnek. Heti háromszori szerjárás sem elegendő már; ha az érdek úgy kívánja — márpedig a földesúr részéről úgy kívánja —, szám nélkül követelhető meg a robot. Ugyanakkor az uraság mindenféle úton-módon igyekszik gyarapítani majorsági területét: irtvány- földeket vesz vissza a jobbágyságtól, megcsonkítja, csökkenti a telki földállományt. Boldogulás helyett az úri önkény, a paraszti kiszolgáltatottság 1770-ig tartó öt évtizede jön el. A „második jobbágyság” kora. Sérelmeiről, siralmairól valljanak a korhű dokumentumok: falum jobbágyainak instanciái, panaszlevelei.