Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Alabán Ferenc: Vita — valóság — eszmélés

ügyének a szocializmus építése, a béke, a társadalom és az ember átalakulásának kérdéseit, feladatait tartotta. A sematizmus (és Ismert kísérőjelenségei) leleplezése által okozott kiábrándulásnak egyik torz utóhatását így fogalmazta meg: „A közösségi ügyektől való viszolygás mellett gyakran tanúi vagyunk annak is, hogy a fontos politikai problémák, társadalmi kérdések költői felvetéseit automatikusan demagógiának, frázishalmozásnak, jelszavas vagy vezércikkízű költészetnek tekintik!” Még ugyanezen cikken belül a kritikus így összegzi véleményét a felvetődő kérdésről, s a maga bonyolultságában jelöli meg a követendő értékrendet: „Tudomásul kell venni azt, hogy amint a »párt«, a »szocializmus« és a »béke« szavak beiktatása egy gyenge verset még nem tesz pártossá, eszmeileg erőssé, éppenúgy a politikai jelleg, a politikai tartalom hatására sem változik egy erős művészi alkotás vezércikké és demagóg frázishalmazzá. Harcolni pedig egyrészt az ellen a felfogás ellen kell, amely a politikailag és világnézetileg exponált költészetet eo ipso lebecsüli — másrészt azok ellen, akik a művészettől távol álló konjunktúrális fércműveikkel — sokszor az irodalompolitika hivatalosainak buzgó bólogatása mellett — diszkreditálják az igazi harcos költészetet és a komoly értelemben vett pártosságot is.”32

A realizmus fogalmának kitágításáról és a komplexebb emberkép megalkotásáról: Az ötvenes évek második felében fellépő új költőnemzedék újszerű megnyilvánulásaival összetettebb eszmélkedésre kényszerít, s indulásakor Is kemény bírálattal illeti- az előtte járókat. A szemléleti differenciálódás különösen a lírában volt érezhető; konkrétan, a fiatal nemzedék lírikusai a már említett Fábry-bírálatokhoz csatlakoztak és a sematizmusmentes irodalomszemléletet követelték. A fiatal költőknél az „önmagam” kkifejező indulás, egyrészt a már említett megváltozott társadalmi, eszmei körülményeknek, másrészt a kezdet ösztönösségének tudható be. A költői szubjektum előtérbe kerülése hozta ezt a változást, különösen a valóságlátás és életérzés milyenségében. Tőzsérnél a dacos mást akarás ölt formát korai verseiben: „Medrében a Duna, / bennem meg a világ / hánytorog... Én fúlok, ha a világot / megfojtom magamban.” (Tavaszi próba) stb., Cselényinél szinte ugyanez az életérzés motiválódik, csak más hangszerelésben: „Küzdenem kell — ember vagyok — végig a harcot (...) rügyfakasztő ritmusokkal kényszeríteni a halálra / — irtani a dudvát, a gazt — magot dallal csalni a kalászba. / Mert ember vagy — s ez nem .elég — magyar vagy! El nem menekülhetsz.” (Számadás). Ezek a sorok hitvallást és egyben a korral való közösségvállalást jelentik, tanúságtételt, mely csak a költői lélek őszinte kitárulkozásából keletkezhet. A kifejezett életérzés valóságosabb, meggyőzőbb, egyben költőibb és elmélyültebb, mint az első generációé volt a kezdet éveiben.

Az első nemzedék tagjai az új valóságnak megfelelő új költészet alapjait rakták le, melynek elsősorban történelmi-dokumentális értéke van. A második nemzedék tagjai ezzel szemben már konszolidálódott körülmények között lehettek költőkké — rendelkezésükre állt az előző évek tapasztalata, a helyi haladó hagyományok és nem utolsósorban a kritika segítsége is. Programjuk új és egyben provokatív jelentéssel telítődött, mert az önmegvalósítás tagadást is magában foglalt. Ennek a generációnak hangadó csoportja nem kis mértékben épp az előzmények tagadásának segítségével formálta ki saját arcát. Az irodalom működését részint az határozza meg, ami ellen a fiatal generációnak küzdenie kellett: ki kellett mondaniuk, milyen következményekkel járt a sematizmus leegyszerűsítő szemlélete az irodalomban, a valóság elkendőzése, az esztétikai szféra beszűkülése. Ez a feladatvállalás mindennél időszerűbb, sürgetőbb küldetés, sőt parancs volt. Arányosabbá és ezzel reálisabbá vált az irodalom és a társadalmi munkamegosztás viszonya, ami abban nyilvánult meg, hogy a politika engedett az irodalom viszonylagos autonómiájának dolgában, az irodalom viszont veszített abból a jelentőségéből, amelyet az ötvenes évek irodalompolitikája tulajdonított neki. így alakult ki egy bonyolultabb, többféle módon rétegezett, mélyebb, árnyaltabb irodalom, főleg költészet, mely az ötvenes évek elejének sematizmusához képest lényeges megújulást jelentett.

A „nyolcak” legjobbjai felismerték, hogy az elkötelezettség új koncepciója feltételezi a több dimenziós ember ábrázolását. A korábbi szocialista Irodalmi törekvések a társadalmi létérzést mint az ember egyetlen dimenzióját jelenítették meg a csehszlovákiai magyar lírában. A „nyolcak” felfedezték (vagy pontosabban újrafelfedezték) a pszichikai egyedet, a morális lényt és a létproblémákkal szembesülő létezőt is. Az a fel