Irodalmi Szemle, 1984
1984/2 - Fónod Zoltán: „Legyen ékes, szép zászló ...”
folytonos marad-e, s a polarizálódás utóbbi években megnyilvánuló tényei a virtuális (elképzelt) körön belül maradnak-e, vagy szemléleti pluralizmus felé sodródnak. Az, hogy ma már különféle stílusirányzatok egymás melletti létezésével kell számolnunk, természetes és magától értetődő. Az irányzatok súrlódása is természetes, sőt kívánatos velejárója az irodalmi élet működésének. Az irodalmi egységbomlással azonban együttjár bizonyos értékválság, a valós értékek devalvációja, az új kísérletek felértékelése, sőt az eszmei összetartozás tudatának eltérő értelmezése is. Ez utóbbi sokszor divat, ragad- vány jellegű is lehet, előfordulási arányát azonban hiba volna lebecsülni. Az újítás, a másként akarás az esetek egy részében a hagyományos keretek bővítését, korszerű tartalommal való megtöltését akarja. Vagyis a közös, szocialista kultúrát — nemzeti érdekű mondanivalóval — kívánja társadalmi fogantatású, modern kifejezési formájú művekben megvalósítani. Az új irányok között nem ismeretlen azonban az a törekvés sem, amikor nemcsak a forma nyűgét, hagyományos kereteit érzik egyesek tehernek, hanem a közérdekű, gondolatébresztő, népi, nemzeti, szocialista elkötelezettségű irodalmat is, megfeledkezve arról, hogy „irányzatosság” nélkül irodalom nem létezik. Egyébként sem a „sorsirodalom” a kölönc az irodalom nyakán, hanem az az irodalmi különcködés, mely úgy tud, vagy úgy akar újítani, hogy az embert, a világot kihagyja számításaiból. Figyelemre méltó, hogy az elmúlt években a már kihalónak vélt tényfeltáró, szo- ciográfikus irányzat ismét erőre kapott, s ha az egyes tájakat sok szempontból bemutató (sokszerzős) művek eddig el is maradtak, az Irodalmi Szemle közléseiből tudjuk, hogy Böszörményi János és Zalabai Zsigmond e téren új műveket ígér. Nem érdektelen megemlítenünk, hogy irodalmi közéletünkből, sajtónkból jóformán teljesen hiányzik az életünk eseményeit felmérő, feltáró, a társadalom érzékeny pontjait megmutató dokumentum-riport. Pedig a különböző tematikájú helyzetfeltáró felmérések ösztönözhetnék az újabb tényfeltáró, szociográfikus művek születését. A riportregény műfaja nálunk teljességgel ismeretlen, sőt hovatovább az irodalmi riport is a kivesző műfajok közé tartozik. Az irodalmi publicisztika ugyancsak hiánycikk, holott ez a műfaj fontos társadalmi, közéleti szerepkört vállalhat. Egyfajta közéleti passzivitás jellemző irodalmi életünkre, holott az élet, az atomkor veszélyeztetett emberének helyzete szinte naponta állásfoglalásra késztet bennünket. Állapotainkra jellemző, hogy a megjelenő művek társadalmi visszaigazolása is teljesen rendszertelen, a kritika tevékenysége kiszámíthatatlan. Évről évre jelennek meg olyan csehszlovákiai magyar művek, melyekről lapjainkban egyetlen sor sem jelenik meg. Idetartozik az is, hogy bár a tanulmányok.száma az elmúlt években jelentős mértékben megnövekedett, irodalmunk értékrendjében meglehetősen sok a bizonytalan ítélet. Volt időszak, amikor az Irodalmi Szemle interjúkkal próbálta pótolni azt a hiányt, melyet az irodalomkritika rendszertelensége okozott. Még ha pótszer is ez a megszólaltatási forma, frissítheti, elevenítheti az irodalmi életet. A legfontosabb eredménynek tekinthetjük, hogy a történelemábrázolói igény nem veszett ki a prózából. Az elmúlt években több olyan mű jelent meg (Duba Gyula, Dobos László, Rácz Olivér, Mács József, Grendel Lajos stb. műveire gondolok), mely a múlttal, sőt félmúlttal foglalkozott. Mintegy pótolva azt a hiányt, melyet a korábbi évek sematizmusa, voluntarista történelemszemlélete okozott. A hamis sztereotípiák helyett hús-vér figurák, társadalmi sablonok, mechanikus osztályharc-szemlélet helyett pedig a valós élet elevenedett meg ezekben a művekben. Nem véletlen, hogy általános érdeklődésre, sőt a kritika figyelmére is számíthattak. A költészetben és a prózában a bizonyítás lehetőségéhez jutott új nemzedék első — látványos — sikerei új reményekkel biztathatnak bennünket a jövőre vonatkozólag is. Egyben jelzik: olyanok veszik át a stafétát, akik korszerű irodalomszemlélettel népben, nemzetben, társadalmi közösségben gondolkoznak. A negyedszázados Irodalmi Szemle évfordulója alkalmából, úgy érzem, el lehet — sőt el kellett — ezeket a nem egyszer nyugtalanító gondolatokat is mondani. Mintegy kiegészítve az emlékezéseknek azt a sorát, melyet az Irodalmi Szemle 8. számában Duba Gyulától, Dobos Lászlótól, Tőzsér Árpádtól, Roncsol Lászlótól és Turczel Lajostól olvashattunk. Oj teendők, új feladatok előtt áll az Irodalmi Szemle. Az újabb negyed- századok izgató, izgalmas feladatai előtt. Olyan irodalom teremtése, világra segítése múlik rajta, amely nem kiélési forma és nem is játék, hanem a bennünket körülvevő
