Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Dobos László: Sodrásban VI. (regényrészlet)

— Nem... Pontosabban, nem érzem magam bűnösnek, persze az önkritika elől nem térek ki, ha valamit esetleg rosszul fogalmaztam, kérem, de általánosságban semmi közöm a kispolgársághoz. Őszintén szólva, nagyon furcsának tartom, hogy bírákká avatjátok magatokat... Miért?

— Itt mi kérdezünk, Petray — mondja Nyári. — Elvtársak, ezt vegyétek tudomásul, mindenki. A kérdezés joga a mienk... Ez is egyik történelmi jogunk, visszakérdezhetünk akárkit.

— Kérem, elnézést, de el vagyok keseredve, mert mi magyarok folyton csak ütjük egymást, most már élhetnénk igazán nyugodtan másként, lehetnénk boldogságban, és, kérem, megint akadtak olyanok, akik kezükbe vették az ostort...

— Apád volt katona? — kérdi a szerkesztő.

— Nem, nem volt. Felmentést kapott, gyomorbajos... Ha akarjátok, elmondom az életünket teljes részletességgel. Győződjön meg mindenki, ahányan itt vagyunk.

Petray segélykérőén néz körül a fejeken, nem mondja neki senki, hogy kezdje el az életrajzát.

Mindenki hord magában egy hivatalnokot: összeírót, malombéli írnokot, jegyzőt, fogadott kérvényírót, cséplési ellenőrt, anyakönyvvezetőt: írják a neveket, a bejegyzéseket, jegyzik az emberi jelenlétet, a kötelességeket, az elmenéseket, a megjövéseket, a fel- sőbbségnek szánt bizalmas besúgásokat: a születéseket és halálokat; írják a behívókat, a lerótt és még hátralévő adósságokat; kivetik a vámokat, közlik a fizetségeket: az egyháznak járót, a kondásnak járót, a csordásnak járót; írják a fellebbezéseket, a végzéseket, ítéleteket — s most mindez itt áll előttük egyszemélyben, a hivatalnok fia.

— Szóljatok hozzá — biztat Jeromos.

Petray védelmére senki sem áll fel, a szorosan záró sorok nem nyílnak meg. A maga biztonságára gondol mindenki.

Sokára Máthé jelentkezik, Pityuka. Hullámos haja nyugalommal emelkedik a fejek fölé:

— Nagyon jól tudom, nem én döntöm el ezeket a dolgokat, akkor is elmondom: közelről felismerhető baj itt nincs. Én így vélekedek. A másik dolog, nagyon forrón esszük a levest, ezt én nem helyeslem. Sokszor a történelemben is erre fizettünk rá, forrón ettük a levest. Nem mondhatom azt, hogy az osztályharc nem kell, de most ki dönti el a dolgokat, ki mondja meg, hol van az igazság határa. Ti többet tudtok azokról a társainkról, akiket olvastál, ámbátor abból, amit mondtatok nekem, nem világos, hogy Petray például miért bűnös. Kellene egy recept, pontos eligazítás, ami szerint meg tudnánk húzni a vonalat... Nekem nincs ínyemre ez a dolog, most törülgetjük szemünkből a csipát, emeljük a fejünket, hisz még a szánk se nyílt ki rendesen, és máris kalapáljuk a vádlottak padját... Hiába, nem érzem ezt jónak.

— Ez nem politikus hozzáállás — csap le rá a történészhallgató. — Itt abból a tételből kell kiindulni, hogy a lét meghatározza a tudatot. Azaz: ahogy élünk, olyanok vagyunk, tehát a körülmények... Egy hivatalnok fia más levegőt szívott magába, mint egy parasztgyerek, ezért különböző a felfogásuk. Ez a marxizmus egyik alaptétele. Gottwald elvtárs e vonatkozásban tisztán fogalmaz, januári beszédében mondta: „Kérlelhetetlennek kell lenni a külső és belső ellenséggel szemben — úgy, mint Lenin ős Sztálin...” Ezenkívül milyen receptet akarsz még, Máthé elvtárs?

— Valóban, elvtársak — áll fel a szerkesztő —, Máthé elvtárs vagy ahogy a cimborák becézik, Pityuka, arra akar bennünket rávenni, hogy legyünk elnézőek. Elvtársak, nekem sem mindegy, én sem vagyok vasból, de itt, előttetek állva, mindnyájatoktól kérdem: velünk szemben ki volt elnéző? ... Akkor, amikor a falu rongyosai voltunk, akkor elvtársak, amikor senkik voltunk, kiskanászok, tehénpásztorok. Én félárván nőttem, elvtársak, löktek, mint egy rongyot egyik rokontól a másikhoz, én most sem tudom, mi az a vasalt nadrág és vasalt ing... Már többször is hangsúlyoztam: mi meg- alázottak voltunk, ez egy nagyon keserű érzés, számunkra ez az igazság és az ideológia ... Ne csodálkozzon senki, ha ütésre emeljük kezünket.

— Szót kérek! — lendül fel egy kéz. Magas, komor arcú fiú áll fel a hátsó sorban, fametszeteket készít, de nem mutatja munkáit, nem dicsekszik vele. — Az ízlésre szeretnélek figyelmeztetni benneteket. Barátilag mondom, ne hivalkodjunk esetleges hanyagságunkkal. Aki rendezett ruhában jár, az még nem feltétlenül kispolgár. Én például magam mosom és varrom ruháimat, ha ez rossz, vessetek érte tűzre. Igaz az is,