Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Dobos László: Sodrásban VI. (regényrészlet)

lélegzéseket hallani. A meglepetés, a megrettenés pillanata ez. Nyári valahová a terem közepére néz, a szerkesztő pillantást keres, amibe belekapaszkodhatna.

A hallgatók előtt emelvénnyé magasodik az asztal, s akik mögötte ülnek, megnőttek hirtelen, arcuk vonásaiból csak szigorúság jön.

— Vitára bocsátom javaslatunkat, szeretnénk, ha mindenki véleményt mondana — biztat Jeromos.

Akiket érint az iménti felsorolás, dermedten ülnek, tompultan kicsire húzódnak, várják, hogy valaki feláll a barátok vagy a földiek közül, és kifejti véleményét, kérdez, pártjukra áll, s egyáltalán, mond valamit. Harangozni lehetne ebben a csendben, kitépett nyelvű haranggal, azt is hallanák. Petray elszürkült arccal keresi a szemeket; hátak, profilok, vállak, homlokok, zárt arcok mindkét oldalon, szembe senki sem jön. Akikre nem hullott vád, megkönnyebbülten vesznek lélegzetet: vannak olyanok is, akiknek tetszik a javaslat, alattuk reccsen meg elsőnek a szék, keresik a hasonlók tekintetét.

— Tessék — biztat Jeromos —, ez mindnyájunk felelőssége, nemcsak a vezetőség ügye. Az osztályharcnak nem elég csupán az elméletét tudni, ezek az osztályharc konkrét esetei, és ha elmélyülünk a nevezettek eddigi életének tanulmányozásában, megnyilvánulásaik egyértelműen kispolgáriak, sőt, egy esetben ellenséges is.

Elsőnek a tisztviselő fiú kér szót:

— Kérem szépen, én, én, nem találok szavakat, ez nonszensz... Eljövök ebbe az iskolába, mert élni akarok, erre ti azt mondjátok, nem vagyok megbízható. Őrület. Hisz ez téboly. Akkor most mihez kezdjek? Hová menjek? ... Leborulhatnék Krisztus lábaihoz, ám vallásos nem vagyok, mióta benőtt a fejem lágya, nem tudok imádkozni, énekelni sem, mert nincs hangom. Nagy ünnepeken bemegyek a templomba, és ezt nem is tagadom, de csak azért, mert csodálom a templomboltozatok akusztikáját. Ez talán csak nem bűn?

— A lényegről beszélj! — inti Jeromos.

— De hisz azt teszem, csakis az életemet tudom mondani, azt, ahogyan élünk. Tulajdonképpen miben különbözők én tőletek? Miért vagyok én más, ezt mondjátok meg? A háború éveiben gyerek voltam, úgy, mint ti. Másodszor láttam, amint megjöttek hozzánk az első szlovák fináncok és határőrök. Harmadszor láttam a kitelepítést is.

S egyszerre csak belém vágjátok a kést, ellenséget akartok belőlem csinálni, erőszakkal ... Hát akkor miért viseltük el ezt a temérdek disznóságot?

— Eltérsz a tárgytól, Petray — állítja meg a történész —, egyik ellenség sem vallja be magáról a rosszat, ilyen ellenség nincs. Kendőzitek magatokat, ez van. Ennyit már mi is tudunk... Nem vagytok őszinték, őszinte ellenség nincs.

Suhogva ütik Petrayt a szavak, zsebkendőt ránt elő, idegesen törli homlokáról, arcáról, tenyeréről az izzadtságot.

— Kérem szépen, szóljanak hozzá mások is, azt hiszem, én nemcsak a magam nevében beszélek. Amit Hadházy mond, én azt egyszerűen nem értem, őszintén mondom, becsületszavamra, én nem alakoskodom... Vagy talán az nem tetszik, hogy elegánsabb vagyok, mint esetleg mások? Én egyszerűen szeretem a szép ruhát, kérem szépen, én egyedül vasalom a nadrágomat, van öt ingem és két zakóm... Vagy azért vagyok kispolgár, mert háromnaponként váltom az ingeimet, azért?

Jeromos szigorú figyelemmel hallgatja Petrayt, érzi, teherré nő a szavak sora, valahonnan oldalról dől rá a fa. Nem kedveli ezt a fiút, puhány, a kézfogása, a pillantása, beledől a köszönésbe, ki sem nyitja a száját, de már hallani a hivatalnokok nyájas alázkodását: alázatos szolgája, szolgája ...

Világító inggallérjai különösen ellenszenvesek, kamaszkori úrilányra emlékeztetik, Erikára, aki mindennap hótiszta körgalérban járt, így maradt a szeme tükrén. Jeromos lappangó, titkolt szerelemmel kisvadként kísérte, mindig csak messziről. A közelség, a szembenézés, ez lett volna a beteljesülés, de Jeromos csak a titkok széléig mehetett, onnan már mások kísérték a lányt.

Legszívesebben megragadná Petray kékcsíkos ingét, és elkiáltaná magát: nyakkendőtánc! És forgás, forgás egészen az összerogyásig, így tennénk próbát, csak annyit mondanánk egymásnak, ami elfér két lélegzetvétel között... Térdre kényszeríteném ...

— Eszerint te nem fogadod el a mi értékelésünket — csap le rá Jeromos.