Irodalmi Szemle, 1984
1984/2 - Dobos László: Sodrásban VI. (regényrészlet)
ródik... Ű az ellenkezőjét mondja, mint amit Hadházy akar. Ha valami nagy tehetségű festő ülne a helyemen, tűnődik, valószínűleg ezt gondolná: arca van a teremnek, arca van, s ha kedve támadna festeni is, egy arcot formálna csupán. Egyetlenegyet, egy ábrázatról könnyebb leolvasni ezt a visszafojtott sokféleséget: egy jelszó, egy arc, egy szempár... Most valóban azt kellene cselekedni, egysíkúvá tenni mindent. Nem lenne csak egy dimenzió, egy vonal, s annak mentén lenni... így talán meg tudnánk magunkat őrizni a felesleges szavaktól. Mi sokat beszélünk, apró fillérek hullanak a szánkból, a mondat eleje még szép kiejtésű, de a vége már szerteágazik ... Beszédünk jelzi nyomunkat, különösen bizonytalanságunkat, az istenről folytatott előadásunk is végtelen szóáradat. Nyári nem a mi istenünkről beszél, a mi istenünk más... — Mózes — mondja az előadó — a pusztában apósa nyáját legeltette, ahol találkozott Jahvéval, az izraeliták istenével egy égő csipkebokor előtt. Ezen a helyen kapta azt a parancsot, hogy vezesse ki népét az egyiptomi szolgaságból. Mózes a fáraó előtt isten nevében több csodát művelt, mire az megrémült, teljesítette Mózes kérését, és kiengedte a népet Egyiptomból. Később megbánta ezt, és seregével a menekülők után indult. Mózes egy vessző intésével megnyitotta népe előtt a Vörös-tengert, és így száraz lábbal keltek át azon. A fáraó serege pedig a hullámokba pusztult. A történet ismerős az ótestamentumból. A csodálatos az benne, elvtársak, hogy a zsidóság ezt a legendát magáévá tette, és a mai napig őrzi. Értitek a lényeget? A 'mi szándékunknak látszólag ellentmond ez a mese, a zsidóság mégis történelmet csinál belőle. Bibliát. Elvtársak, ne feledjük: mi el akarunk jutni az isten lerombolásáig, de ez nem jelenti azt, hogy mindenre, ami előttünk történt, fátylat borítsunk... Nekünk úgy kell átélni az isten megtagadását, mint ahogy a zsidóság átélte Mózes átkelését a Vörös-tengeren ... Nyári nem a mi istenünket mondja, ismétli magában Jeromos, nem rólunk beszél. Talán tisztító beszélgetéssel kellett volna kezdenünk, mindenkire kötelező önvallomással ... Ez nem az. Nyári előad, olvas, jegyzetel, közben egész mondatokat idéz brosúrákból. Nem tesz még idézőjelet sem. Egyszerűen kisajátítja mások gondolatát és fogalmazását. Legfeljebb megváltoztatja a sorrendet, átrendezi a mondatokat, és nyugodt, türelmes beszédével már a sajátjaként mondja azokat... Kisajátítás, idegen történetekkel tudunk csak érvelni... — Vagy például itt van a Róma alapításával összefüggő Romulus és Remus monda ... Erős akarok lenni, határozott, válik el Nyári beszédétől, mégis sodornak a szavak, valami feszítő kettősséget érzek magamban. Elindul az erős kép, és folyton átvált, bennem más értelmet kapnak Nyári szavai, máshol folytatódnak, mint ahogy ő szeretné ... Az én gondolataim tárgyakhoz kötődnek, a földhöz, az évszakokhoz. Én csak olyan dolgot tudok, amit érzékelek, amit láttam, hallottam, megtapitottam... Az én istenem életem részeiből épült. Ha ezen gondolkodom, tulajdonképpen visszafelé hátrálok azon a kis ösvényen, amelyen jöttem... A kisiskolás templombamenésekre gondolok. Fogtuk egymás kezét, iskolakapu, templomkapu, végigkopogtunk a padok közt. Az első padban énekeltünk, imádkoztunk, aztán vissza az iskolába ... Minden reggel ugyanaz a feketepalástos ember ... Barna haj, barna bajusz, ő tanított az iskolában is, ő ment a temetések élén: olyan, -mint a zsoltároskönyv. Mindennap jelen volt. Mindennap megérintett bennünket, azt hittem ilyen az isten arca is, csak ő lehet ennyire mindenütt. Bennem egy ember kezdte építeni az istent... Fohászkodni úgy tanított; a halált tagadjuk, s az életet kérjük... Az isten nekem harangszó, templom, kenyér, úrasztala, bor, imádkozó kezek, fejkendős-keszkenős öregasszonyok ... S mikor is imádkoztam utoljára? Talán a középiskolás évek közepéig, innentől isten arcára hullani kezdett a por, s hullott a por Mózesére, Ábraháméra, Absolonéra, Lázáréra, Péterére, Judáséra ... S miért nem állítom meg Nyári végtelen előadását? Miért nem mondom, hogy elég? Ebből így elég. Talán mert elöl vagyok, elöl megyek, s a többiek utánam. Közel van hozzám az egész évfolyam, elöl megnő az ember, ez nagyon jó érzés. Nyári hallgat rám. Hadházy nem egyezik velem, halálra szúrna szemével, de ha azt mondom, állj, azt teszi... Egyik érzés legyőzi bennem a másikat, Nyári Hadházyt, és én valahol köztük vagyok. Szükséges vagyok, ezt érzem, és hogy nélkülem ez nem menne ... Önmagunkra legjobban Hadházy hasonlít. Lobbanékony, radikális, amit igazságtalan
