Irodalmi Szemle, 1984
1984/2 - Dobos László: Sodrásban VI. (regényrészlet)
— De éppen ez, ezzel tévesztik meg az emberiséget, azzal a tétellel, hogy isten öröktől fogva létezik. Ez itt az epochális tévedés... Mert kérdem én: a barlangrajzok korában hol volt az isten? Megmondom, elvtársak! Sehol. Nem említik egyetlen karcolással sem. Még csak következtetni sem lehet rá ... Jeromos apró kis ceruzakoppantásokkal figyelmezteti Nyárit, siettetné. Ismeri tempóját, körülményesen, kitérőkkel szövi mondandóját. Kitérő és még egy kitérő, aztán a kitérők kitérője, kárpótlásul Nyári tisztán fogalmaz. — Ne siettess, kérlek — fordul az elnökhöz —, ezek alapvető dolgok, elvtársak. Ez mind folyamat, évezredes folyamatokkal állunk szemben. A vallás ilyen, volt olyan korszak, amikor még nem volt vallás, amikor az ember még félállati, primitív tudattal élt. Ezt én úgy jellemezném: alig vallás, utána a majdnem vallás és végül a vallások kora. Az időnek ezeket a nagy, súlyos szakaszait nem lehet csak úgy átugrálni... Szeretnék itt valamit közbevetni; elvtársak: olyan időt éltünk meg, amikor mindent felül kell vizsgálni, eddigi életünk minden törvényét, értitek? Enélkül nincsen és nem is lehet új ember. Mindent mérlegre kell tennünk, apánkat, anyánkat, rokonainkat is, mindent, ami születésünk óta történt velünk. Mindent, amit belénk vetettek. Ezt kell tennünk az isten törvényeivel is, megvizsgálni, mérlegre tenni. Folytatni csak így lehet az életünket... Jeromos nézi a termet, meleg tekintettel közelít, előre is dől kissé, valami néma igenlést keres a most történtekhez. Faltól falig merev sorok, s Nyári szavai között lélegző csend. Nagy, idegen csoportkép néz vissza rá. Csak a más színű ruhák és a más színű hajak vetnek hullámot a mozdulatlanságra. Van egy pillanatszándéka, előrenyújtja kezét, és megérinti valamelyikük arcát, de a csoportkép ezután is csak párhuzamosokra hasonlít. Szembe alig is néz vele valaki, a tekintetek is csak felkapott szemrebbenések, megpislantani a nagy szavakat, aztán vissza a szemhéjak biztonságába. Jeromos figyelme kettéválik. Nyári szavait jó hallani, de ő szeretné érteni a sápadt arcok feszültségét is. — Egy fontos dolog, elvtársak — mondja Nyári — ha az embert akarjuk megérteni, a természetet kell ismernünk előbb, mert minden cselekedetünk innen vezethető le. Ilyen a vallás problémája. Ilyen az isten is, amivel most foglalkozunk. Mert az ember csak annyira erős, amennyire ismeri a természetet, értitek ezt? Amit nem ismerünk, attól félünk, ez a tudományos gondolkodás lényege ... Tudjátok, mi a vallás tulajdonképpen? Megszemélyesítés, azaz: emberi tulajdonsággal ruházzuk fel azt, amit nem ismerünk vagy amit nagyon erősnek gondolunk ... Igen, ez .. . Nyári lassan evez, gondolja Jeromos, hallani is az evezők csobbanását: lélegzetvétel, majd alámerül, s felszínre bukkan a következő szó: ősi, nagy türelemmel... Az istenek lehetnek ilyen nyugodtak, és a természet, azok, akik nagyon biztosak a dolgukban. Jeromost ingerli a mozdulatlan csoportkép, Nyári szembeevez, s nem hagyja magát elsodorni e rideg szótlansággal. — Nem tudom, sikerül-e megértetni veletek egy fontos fogalmat, a titokzatos erőre gondolok. A vallás első megjelenési formája éppen ez, amikor az ősember titokzatos erőt tulajdonít a természet bizonyos jelenségeinek és a tárgyaknak. Igen, ez is a vallás, a titokzatos erő tisztelete. És itt van a hit eredete is, elvtársak: hinni a titokzatos erő létezésében... Ez a hit lényege, igen, az emberi gyengeség jele. Mert mennél erőtlenebb, mennél tudatlanabb az ember, annál hiszékenyebb, gondolom ez elég világos, elvtársak ... És most összefoglalnám eddigi okfejtésemet... Hadházy, a történelemhallgató indulatosan vág Nyári szavába: — így az örökkévalóságból csak az örökkévalóságba érünk, ne haragudj Nyári elvtárs, ez nem hittanóra. Itt teljesen másról van szó. A jelenről, érted? Mondod a majmokat, kérem, de hát végtére is rólunk van szó, és nem a világ elejéről... Igen, a mai napról. Milyenek vagyunk, mi? Erről van szó, meg a papokról, meg az egyházról. Öntsünk tiszta vizet a pohárba — folytatja elfulladva. — Itt most mindenkinek meg kell mondania: velünk jön-é, vagy a sötét reakcióval... Vagy isten, vagy a materializmus. Én azt szeretném, legyen ez a mai nap vízválasztó. Nekünk szakítani kell a múlttal, széttépni minden kapcsolatot... Kíváncsiság emeli meg az arcokat, a vállak egymáshoz dőlnek kissé. Jeromos valami ingerült mozdulattal szeretné megállítani a történészt, de az makacsul folytatja: — S ha már, hivatkozzunk Voltaire-re, az észemberre. Az egyházról ő azt mondja:
