Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Rácz Olivér: Szerelem (elbeszélés]

— Hát persze — mondta aztán hangosan, s hogy ő se maradjon ki a zajos egyetértésből, egykedvűen hozzáfűzte: — A mi csónakunkban hárman is kényelmesen elférünk.

— Ö, a mi kajakunkban is — kiáltott fel a lobogó hajú szőkeség vidáman. — Bátyus imád evezni, s mi aztán a világért sem akadályoznánk meg benne!

Bátyus szerényen, férfiasan mosolygott.

Akkor is szerényen mosolygott, amikor a vonatról leszállva, a lány a karjába csimpaszkodott.

— Jöjjön, fussunk előre: felverjük a sátrat, amíg ők kiváltják a csomagokat. Mi itt szoktunk éjszakázni — magyarázta —, csak reggel csorgunk majd le a folyón. A sátor az őrházban van.

De a sátor nem volt az őrházban. Az őrház ajtaján rajzszöggel felerősített cédula adta tudtul:

ESKÜVŐRE MENTÜNK! A SÁTOR A SZOMSZÉDÉKNÄL VAN — MENJENEK ÁT A HÍDON!

A férfi átment a hídon. A „híd” rozoga, keskeny, nyikorgó palló volt, korlát nélküL Alulról néhány korhadozó, keshedt cölöp tartotta: akadtak olyan szakaszok is, ahol az egész megbízhatatlan alkotmány rosszindulatúan féloldalt biliént a férfi súlya alatt.

Okosabb lett volna csónakon átevezni, gondolta a férfi dühösen. Bátyus meghasad nevettében, ha sátrastul befordulok majd a folyóba. De amikor egyensúlyozva, topogva (s közben ügyelve, hogy tartása, mozgása lehetőleg a férfias magabiztosság látszatát keltse — állati nehéz mutatvány volt, őszintén szólva) átért a túlsó partra, meglepetten nézett körül. A folyónak ez a partja még szebb, még csábítóbb és üdébb volt, mint a másik.

A ház .mintegy ötven méternyire állott a parttól; magas léckerítésén mosolygós arcú fiatalasszony könyökölt.

— Jöjjön csak, jöjjön — kiáltotta, amikor megpillantotta a férfit. — A sátorért jött, ugye? Láttam, amikor átegyensúlyozott a pallón. Már át akartam kiáltani, hogy jöjjön át inkább a csónakon. Rozoga alkotmány, igaz? Csodálom, hogy még nem vitte el a víz. A két ember, az uram meg a szomszéd — intett az állával a túlsó part felé — már két esztendeje ígérgeti, hogy megcsinálják ...

Legyintett, kitárta a léckerítés kis kapuját.

— Jöjjön: ott áll a sátruk a fészer alatt. Csak a kutya közelébe ne menjen: igen harapós lett az utóbbi időben.

A kutya a bódéja előtt hevert, láncon. A vaskarikában végződő lánc a ház ereszétől egy terebélyes eperfa vastag ágáig kifeszített erős dróthuzalról csüngött alá, szabad mozgást biztosítva a kutyának a ház szélétől egészen a léckapu közeiéig, de magát a kiskaput és a ház ajtaját a kutya nem érhette el. A kutya, a két mellső lábán nyugtatva a fejét, mozdulatlanul feküdt a helyén: nyilván tudta, hogy nem érdemes morgással, ugatással, céltalan fel-alá rohangálással vesződnie. Gyönyörű, sötét bundájú, ezüstös pofájú, ezüstös sörényű farkaskutya volt; a férfi szívesen megsimogatta volna. Szerette a kutyákat s mindenekelőtt a komoly, méltóságteljes farkaskutyákat.

— Mi a neve? — kérdezte az asszonytól.

Az asszony elmosolyodott.

— Zika — mondta vonakodva. — Furcsa név egy ekkora farkasnak, igaz? Az uram így becézgette kölyök korában, aztán végképp rajta ragadt. Hát most már így nevezzük — mondta mentegetőzve.

A férfinak feltűnt a mentegetőző, restellkedő hangsúly.

— És mi a maga neve, ha szabad megkérdeznem? — kérdezte kötekedve.

Az asszony hangosan, gátlástalanul felkacagott.

— Hát hiszen ez az — mondta, a két tenyerébe temetve a nevető arcát. — Zika a nevem. Rozika — magyarázta. — De az uram csak Zikának szólít. Hát így lett belőle is Zika — intett az álla megszokott, jellegzetes mozdulatával a kutya felé. — Ha az uram elkurjantja magát, olykor mind a ketten versengve rohanunk a szolgálatára ... Csak persze az én láncom kurtább — mondta, és újra kacagott.

— Nem igen hinném... — mondta a férfi mosolyogva.

Az asszony önérzetesen felvágta a fejét.