Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

a „himnuszok, zászlók, indulók, jelszavak” jegyében múlt el, írja, s ezek azok a korszakjellemző emblémák, amelyekre már céloztam. (Ifjú- és férfikora is így telt ej,, tenném hozzá, de ahol mindig ilyen harci jelek harsognak és lobognak, ott szüntelen a láz, a magas láz, és lázasan sem szabad pályára lépni; az Író írja le a lázat, de- ahhoz, hogy leírhassa, maradjon higgadt, józan és tárgyilagos.) A következő stáció, a háború is egyetemes élmény, s irodalmi lecsapódása eleve a kortárs irodalom esztétikai viszonyítási rendszerébe ülteti a művet s íróját. A háború utáni üldöztetések élményköre viszont, a „himnuszok, zászlók” emblémájával jelölt korszak sajátos emlékeivel együtt, irodalmunk történelmi, társadalmi és lelki forrásanyagának különleges, részét alkotja, ez pedig, azt hiszem, kellőképpen még föl nem tárt történelmi viszonyítások, rokonítások, párhuzamok esélyeit kínálja, amelyeket irodalmunk, főleg dramaturgiánk is bőven kamatoztatni tudna. Az ötvenes évek eléggé árnyalt, nemzetiségi szempontokkal dúsított, mindent egybevetve pozitív mérlegű képe után (ez a „nagy jelzők" emblémájával illetett korszak, amely a Dobos huszadik életévét megelőző idők negatív külső hatásai után, mint írja, emelni kezdte a nemzedéket, s a félelem nélküli élet, a belső felszabadulás, a hazára találás, a feszültségoldódás, a kibeszélés. lehetőségét kínálta föl a vele boldogan élő fiatal magyaroknak) a „leleplezések” jegyében zajló hatvanas évek, a „tényekre építő ítélet és véleményalkotás”, a talajra való visszaereszkedés évei következtek.

„Hányszor kellett magunkban újrarendezni a dolgokat?” — mereng Dobos az elmúltakon, s a kérdés egész irodalmunkból ismerősen cseng. Egyik fontos észrevétele,, hogy ez az értelmiségi nemzedék „önerőből” kapaszkodott oda, ahol tart, a szülők nem értették útjukat és munkájuk természetét. Dobos joggal beszél itt törésről, vagy

— mondhatnánk — egyfajta szakadásról, noha igazában nem erről, hanem éppen a nép programos szolgálatának szándékáról volt szó a szellem, a tudomány, a művészet, a társadalomszervezés, az országos politika szintjén. Dobos itt két szoros szövetségesét köszönti a nemzedéktársak közül, a romániai Sütő Andrást, aki társadalmunk és a nemzetiségi helyzet gondjainak éles exponálásával s a témák esztétikailag hiteles formába öntésével a hetvenes évek magyar irodalmának egyik vezéralakjává emelkedett, és Czine Mihályt, aki a legelsők között szállt sorompóba a nemzetiségi magyar irodalmak méltó magyarországi jegyzékéért a sajtóban, a tudományokban és a köztudatban, s ennek érdekében fölmérhetetlenül sokat tett, illetve tesz ma is. A hatvanas évek szellemi mozgásának termékeny, építő eredménye gyanánt említi az akkor kidolgozott „pozitív nemzetiségi programot” és „realista irodalomszemléletet”. Dobos- első két regényét is ez az évtized érlelte meg, ekkor nőtt ki a gyerekcipőből s a gyermekbetegségek korából minden szocialista nemzeti-nemzetiségi irodalom, s a hatvanas években egyensúlyozódott ki a nemzedék világszemlélete. Dobos ma józanul és árnyaltan méri föl értelmiségi szerepét; nem vitatja, hogy szolgálnia kell az anyaközösséget, de a szolgálat, az eszközlés határait is keresi, amelyeken túl személyi integritását, szellemi függetlenségét, szabad akaratát kell óvnia és termőre fordítania. „Milyenek legyenek értelmiségi létem magatartásjegyei? Szolgálat és alkotó gondolkodás, szolgálat és felelősség, szolgálat és az egyéniség szabadsága, szolgálat és jogosultság önmagunk sorsához... Én ez irányban gondolkodom”, írja, s a „kis irodalom”, azaz a nemzetiségi írás feladatáról is árnyaltan fogalmaz: ne eszköz, ne tolmács, hanem „önerejű.” irodalom legyen. Végül irányt mutat, vagy legalább erősít, amit Dobos a továbbiakban a nemzetiségi irodalom történelemszemléletének esedékes kibővítéséről s az ezzel járó szellemi horizonttágulásról mond.

Már az eddig fölsorolt adatokból is igazoltnak érezheti az olvasó, hogy Dobos az irodalom és a kultúra politikusaként nyúl a problémákhoz. Nagy teret szán Petőfinek Fábrynak, Fábry ürügyén Adynak és a Sarlónak; egy nagy terjedelmű és mélységű, adatokban gazdag esszéjével (Bodrogköz, szülőföldem) szűkebb pátriájának történelmi és szociológiai metszeteit készítette el, örszefoglalta 1965-ös csallóközi árvízi tapasztalatait, beszámolt a Szovjetunióba (1964), Romániába (1965) és Jugoszláviába (1966) tett útjairól, s Nem középiskolás fokon c. elemzésében (1964) átfogó nemzetiségi művelődéspolitikai programot javasolt.

Útirajzai ma már nem érdemi tartalmukkal hívják föl magukra figyelmünket. Dobos akkor kezdett utazgatni, minden alkalommal rövid időre, írószövetségi csereutak szűk időkereteiben, zsúfolt programokkal, amikor az idegenforgalom nálunk még első