Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

'5. DOBOS LÁSZLÓ: GONDOK KÖNYVE (MADÁCH 1983)

Dobos eredendő irodalompolitikus és publicista, a szónak igazán jó, nemes értelmében. Nemcsak irodalmi és művelődési intézményeink élén játszott szerepe, hanem elméleti gondolkodásának köre és iránya is ezt a megjelölést kívánja tőlünk. Egyszerre figyeli a valóság változásait, az irodalom belső állapotát, létfeltételeit és társadalmi helyzetét, a valósággal és a többi irodalommal való kapcsolatát, de mindig azzal a gonddal, hogy merre kell tovább lépnie, mit végzett el irodalmunk a tőle elméletileg elvárható időszerű feladatokból, mit követelhetünk meg tőle a jövőben, s hogyan kell tovább fejlesztenie intézményeit, ha a cipő szorítani kezd valahol. Feladatokat tűz ki a kultúra, főleg az irodalom és a publicisztika elé, helyzetképeket rajzol, fejlődési törvényeket bont ki a folyamatok szövevényéből, korszakjellemző emblémákat állít elénk, programokat ad, jelenségeket értelmez, helyzeteket és életutakat (nem műveket!) értékel. Hol ilyen, hol olyan szempontból ismételten megvilágítja nemzedéke útját, s a képbe rend:zerint magát és írói programját is beleszövi, vagy fordítva. Nem kritikus, hanem irodalompolitikus, illetve irodalom-ideológus; az eseményeknek nem utána, hanem előtte jár. (Ne úgy értsük ezt, hogy Dobos kijelöli a célokat, int, s az írók az ő tanácsai szerint írják verseiket és regényeiket; ilyen függőségről természetesen nem -ba szelhetünk. Mindig -egy-egy adett - és egy haladottabb, eszményibb állapot józan szembesítéséről van szó, s körültekintő prognózisai előbb-utóbb be is jönnek.)

Bevezető vallomása, a Visszaolvasás, amolyan operettnyitányféle mű; a könyv fő gondolatai már itt, ebben a munkájában elhangzanak, sőt, a szerző néhány bekezdésnyi fontos részt szó szerint is idemásolt a könyvbéli dolgozatokból. Erős nyomatékkai szerepel benne világszemléletének egyik állandója, az idő, a történetiség, s ebben a keretben sorsának vázlatos rajzát is megtaláljuk. Dobos a „nyitányában s az egész könyvben szépprózájának önéletrajzi forrásait is fölfedi, de nem ez a lényeg. A lényeget ő maga fogalmazta meg mindjárt az első bekezdés végén: válogatott írásainak közös jellemzője „az irodalomteremtés gondja”, írja, s ez így igaz. Az a nemzedék, amely a háború után, nagyjából húszévesen lépett a kisebb:égi-nemzetiségi közélet göröngyös terepére, 1949 őszén, mint Dobos, még csak Petőfit és Adyt akart szavalni a kassai színház neki is újra megnyíló deszkáin és egyéb hazai színpadokon, tehát a készhez, a rég adotthoz nyúlt, reprodukálni kívánt, de az idősebb néhányakkal együtt mindjárt egy vagy két év múlva, hogy Dobos mód-és minőséghatározóival éljek, tapasztalatlanul, tájékozatlanul és tudatlanul, de annál megszállottadban és elszán- tabban „irodalmat akart” teremteni, a csehszlovákiai magyarok sorsára szabott irodalmat, s hagyta, nem kereste, sőt, egy időre el is hanyagolta a kész dolgokat, a hagyományt, majdnem úgy, mint annak idején a futuristák, a dadaisták, illetve a proletkult és a RAPP hívei. Harmincnégy év telt el azóta, hogy a fenti elhatározás megszületett, s eredményeit nem is nagyon kell már bizonygatnunk kortársaink előtt.

Az elmondottak alapján mindjárt a „cselekvő" jelző kívánkozik Dobos neve elé. Aki mozgalmat szervez, oktat, lapokért és kiadóért kilincsel, intézményeket vezet, nemzetiségi programot fogalmaz meg, közösségi célokat állít föl, az cselekvő ember. Akkor is az, ha a korszakváltás, amelyet Dobos joggal a nemzedék meghatározó élményének vall, amikor is, írja, „minden elmozdult a helyéről”, úgy is mondhatnánk, hogy egyre gyorsabb körforgásba lendült, centrifugális erejével sokakat leröpített a terepről, így egy időre őt magát is.

Dobos sok érdekes megjegyzést tesz az élesen periodizált magán- és nemzetiségtörténelem szakaszaira. Családját „kétéltű”-nek mondja, paraszt- és katonasorsot értve a jelzőn; ez persze az osztály egyik sorsszerű jegye, amiként az Machiavelli munkájában, A háború művészeté ben Fabrizio fejtegetéséből vagy Zrínyi katonapolitikai programjából (Az török áfium ellen való orvosság] is kiderül. „Nem játszhattunk”, írja Dobos a gyermekkoráról, s talán ezért nem tud játszani azóta sem ez a nemzedék, ezért szól basszbaritonjuk oly komoran irodalmunk különben sem valami nagyon derűs hangszínű kamarakórusában. (Talán írói teljesítményeik karakterét is ez magyarázza; feszes állapotban, görcsös idegekkel és izmokkal, lazítás és némi játékos kedv, sőt, egy adag egészséges gyermeki felelőtlenség nélkül nemcsak nehéz, hanem veszélyes is pályára lépni; sportolók és írók korai halála bizonyítja, hogy így van.j Kamaszkora