Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

irodalmáról, ugyancsak az idén, 1984-ben. (Erre a munkára a közeljövőben részletesen is kitérünk.) ]

Görömbei András itt bemutatott irodalomtörténeti és módszertani műveit a csehszlovákiai olvasóknak, elsősorban tanítóinknak, tanárainknak és pedagógusjelöltjeinknek is figyelmükbe ajánlom. Nemcsak a bennük rejlő ismeretanyagért, hanem azért is, mert alkalmasak arra, hogy megerősítsék a rég nagykorúsodott csehszlovákiai magyar irodalomba vetett hitüket és bizalmukat.

4. HOGYAN SÁFÁRKODJUNK AZ ÉRTÉKEKKEL

A minap egy vidéki fiatalember fölpanaszolta, hogy műsoros estjükön egy pár éve- elhunyt budapesti költővel szerettek volna foglalkozni, de valaki leintette őket, mondván, hogy foglalkozzanak inkább velünk, csehszlovákiai magyar írókkal, mert mi vagyunk az ő szerzőik, nem mások.

Bármily biztatónak látszik, hogy olvasóinkat valahol a velünk való találkozásokra buzdítják, örömünk nem lehet zavartalan, sőt, ebben az esetben nem is örülhetünk neki. Először azért nem, mert a hívás nem belülről fakad, a választás nem az olvasók anyagismeretének folyománya. Másodszor azért nem, mert tisztességes író nem szívesen vesz részt olyan versenyben, amelyből kiváló pályatársait, esetleg éppen tanító- mestereit eleve kirekesztik. Harmadszor azért nem, mert a kultúra egy és oszthatatlan, a kultúra (az irodalom) művelőjének nyelvétől függetlenül az emberé, az egész emberiségé, s értékeinek áramlása és természetes csereberéje elé nem szabad mesterséges gátakat emelnünk.

Az irodalmat akkor ítéljük meg helyesen, ha tárgyszerűen, igazi lényegét figyelve közelítünk hozzá, ha való természetében vizsgáljuk. Kezelni is csak úgy tudjuk érdeme szerint, az emberek és a kultúra hasznára. Az irodalom tárgya az ember, kifejező anyaga a nyelv, de mivel nincs ember és nyelv általában, csak konkrét emberek vannak, akik egy-egy nyelvi közösségbe tartoznak, minden mű valamelyik nemzet nyelvén íródik, s első címzettje és olvasója, mintegy próbaköve az illető nyelvi (nemzeti) közösség, helyhez és időhöz kapcsolódó világélményével, mint az író. Az irodalom nyelve azonban nem jelenti az irodalom zártságát; a nemzet írója a világirodaimon nő íróvá, s ha jó mestere a tolinak, szétsugározza erejét, mint egy parányi, de nagy energiájú csillag, a kor és a jövő kultúrájába. Hatásokat vesz föl és ad le az értékek világnyi, szakadatlan csereberéjében, s aki ez elé kínai falakat próbál emelni, hogy bezárkózzék, nemcsak elszegényedései és lemaradással, hanem elkorcsosulásával is fizet érte. Aki nem ve;z, az előbb-utóbb adni sem tud, s társai elfordulnak tőle.

Az irodalom tehát az emberről beszél, s ezt soha senkinek sem szabad elfelejtenie; az értékek terjedését és cseréjét pedig nem akadályozni, hanem segíteni kell. A kultúra hivatalait azért hozták létre, hogy a művek amúgy is folyó természetes áramlását meggyorsítsák, korunk kommunikációs színvonalára fejlesszék, mert baj sohasem a kultúra akadálytalan terjedéséből, hanem az értékcsere-folyamatok fékezéséből született. A mi költőnk pedig, akitől a vidéki fiatalembert eltanácsolták, igazán nem gáncsra, hanem csodálatunkra és műveinek büszke felmutatására szolgált rá. A magyar és az európai műkultúra, illetve a magyar és nem magyar népi kultúrák legnemesebb hagyományain nőtt lírikussá, éveket töltött el egy kis déli szláv nép nyelvi és szellemi közösségében, s egész életére elkötelezettje maradt a vendéglátó nemzet népi és műkultúrájának, nagyszerű tolmácsolója költészetének. Misszióját a kis szláv nemzet azzal hálálta meg, hogy már életében utcát nevezett el róla, holta után pedig, szülőhazáját, Magyarországot is megelőzve, kultuszhelyet, irodalmi múzeumot épített szellemének ápolására. Nemrég jelent meg tőle egy gazdag válogatás, kivételesen szép szerkesztésben és méltó fordításban szlovákul, s tolmácsolták már oroszra, angolra, franciára, németre, hollandra, spanyolra — csak éppen nekünk, csehszlovákiai magyaroknak ne volna jó, mert nem itteni magyarnak született, noha a szocialista művészetkoncepció egyik fontos alapelvét a legnemesebb anyaggal váltotta valóra, s nemcsak lírájával, hanem világító emberségével és missziójával is nehezen fölérhető mintaként tündököl a elvodó világ — világunk fölött? Ez bizony érthetetlen és elfogadhatatlan vélekedés, balvélekedés, s csak arra int, hogy a kultúra tisztviselőinek a kultúra természete szerint kell sáfárkodniuk a rájuk bízott értékekkel.