Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

i. KÄNYÄDI SÁNDOR: FÜGGŐLEGES LOVAK (IRODALMI KÖNYVKIADÓ, BUKAREST 1968)

Negyedik kötetébe, a Függőleges lovakba mintegy két év lírai szövegeit gyűjtötte össze Kányádi, aki egyelőre a mai, bár egyre inkább a tegnapi írói középnemzedék tagja, mint nálunk Dénes, Bábi, Ozsvald, Dobos, Mács, vagy évei jogán Duba Gyula. Kányádi könyve egy hosszú, majdnem két évtizedes alakulási folyamat eredménye volt; a költő verseit ugyanis 1950-ben, huszonegy éves korában kezdte közölni a romániai magyar sajtó.

Idillt már alig találunk az ötven verset tartalmazó kötetben. Kányádi már korábban átesett az első költő-évek idejét követő megrázkódtatásokon, az ötvenes évek végi elboruláson, a kijózanodáson, a romániai magyar élet nagy, kényszerű ember- és intézmény-vesztésein, a tűz- és jégprőbákon, a szaporodó és növekvő gazdasági-társadalmi bajok első megrendülésein, eredeti esztétikájának és poétikájának válságán, s mögötte sorakoztak korábbi köteteinek, főleg a Kikapcsolódásnak (1966) olyan nagy súlyú versei, amilyen az Álmodó, a Májusi kétségbeesés, A fenyő úgy látta, a Füst, a Húsvéti bárány, a Barbár szonettek, a Vén juh az ősz, a Mióta élek, az Apokrif ének, A XC. zsoltár, s nem csoda, hogy az ekkorra már harminckilenc éves költő, annyi nyomasztó és ijesztő társadalmi-történelmi élmény után egyre szigorúbban ítélte meg világát.

A kötet címadó nyitóversét, a Függőleges lovakat, 1967-es kelettel, Román Viktor expresszionista szobrát értelmezve, Kányádi a fájdalom és a rettenet jegyében fogalmazta meg. (Beszédes párhuzamai azok a versek, amelyeket a romániai Szilágyi Domokos és a szlovákiai Tőzsér Árpád címzett Meštrovič sžoborvíziójához, a /dóhoz.) A címadó költeményt követőleg is egymás után ismerjük föl Kányádi szövegeiben a mi költőinkéhez kísértetiesen hasonló, lebomlott, idegeire és csontjaira csupaszított világ elemeit. A Nádszál (1967) a fölégetett téli nádas rajzával nyílik, nagytotálban; a második szakasz közelítő képe beszédesen, allegóriát sejtetve szól a nádas temetői csöndjéről, majd a két tercinába fordult záróstrófa közelképe azt árulja el, hogy csupán egy vázszerű nád rikoltozgat véresen és eszelősen a társain, az egész nád-közösségen betelt végzet fölött. A Kóbor kutya (1955!) nyomorultját minden házból és faluból kiverték, sehova sem tartozik már, s két közösség közt, a semmiben lézeng elgyávul- tan, csont-bőr testtel, vonítani se merve, „hátha meghallja valaki". A Sirálytánc (1956) tengeri madarai eddig „a magasság s mélység peremén”, könnyed légitánccal, szórakoztató trükkjeikkel keresték mindennapi betevőjüket, más szóval „ki-ki megfogta véle a maga / kis vagy nagy halát”, de a vihar elől már elbújtak: „Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor / viharmadár.” (Lehetséges analógiája, de a Nádszálé is, Ozsvald Szélkiáltó c. verse!) A Néma (1967) szerint a kollektív versalany szó nélkül enged a rátörő hatalomnak: „Elég egy jel, egy intés: / megyünk, bénán és némán, / ki föltartott, ki lehajtott fővel, de / megyünk.” Kányádi ugyanakkor, ugyanott a lázadó szomszéd példáját rajzolja elénk, aki a „spártaiak” jöttekor „megmarkolta a villanyelet”, s ordított és rúgkapált, amikor vitték. Az Árva tavaszi alkonyat megannyi hiány, elesettség, nyelvi fosztóképző, a zárósorok metaforájáig: „Üres udvar, üres ház: I nyelv nélküli harangok / szomorúsága.” Az Önelőhívás három kurta szakaszának kulcsszavai az „álmok”, a „csőd” és a „látszat”. A Léggömb (1966) az illúziók elleni lázadás verse: „Valami fegyvert vagy legalább egy parittyát / adjatok, mert nem bírom már a virágok sál füvek átkait...” így kiált föl a vers alanya, mert a valóság, a talaj élményére vágyik; a lába elé szeretne már nézni, s gyermekkora kék egét, nem pedig a színes léggömb buborék-valóságát, a hazugságot bámulni kényszerűen „magasra tartott fejjel”. In memoriam Sz. L. (1960) c. nyolcsorosában az előző év tavaszán József Attila-i véget ért Szabédi László emlékének adózik: szürrealista látomásában saját fejét látja a vasúti töltésen alágurulni. (Az álom üzenetét csak sejtjük.) A Kőkorszak (1968) motivikusan is közel hozza líránkhoz a Kányádi-lírát. A Félvén se félve (1968) a tragikus emberi attitűd vállalását követeli a sorstársaktól: „örök készenlétben, / örökkön szembenézve, l s nem hajlani mégsem / a kétségbeesésre...” Fától fáig (1968) c. kompozícióját az élet rettenet-„erdejében” tévelygő, bolyongó, kereső s e sorsot megint csak vállalni tudó emberi lény költői jelképének vagy allegóriájának tekintjük. Az egzisztencialista Camus emlékének szánt Palackposta (1967) szomjhalálra