Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

mindenképpen szép emlejű szirénje a mi ugyancsak dalmát gyökérzetű Zrínyink érces baritonján énekelte a „fegyvert s vitézt”, a „török hatalmát”, s azt, „ki meg merte várni Szulimán haragját, / Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját, / Az kinek Európa rettegte szablyáját.., vagyis szigetvári dédapját, aki ugyanúgy a Zrínyi Miklós névre hallgatott, mint ő. — Egy távoli, álomszerű képzetgubanc kelt körülöttem: anyagi, valóságos, érzékelhető létre; tapintható földrajzi térben a történelmi és mítosz! idő.

Ezért intek nosztalgiásan azok után, akik újra meg újra elindulnak az égtájak felé,, a tanultak, a fogalmi úton megismert dolgok igazáról meggyőződni, a hallottakat hitelesíteni, a szürke vagy pontatlan színes fényképekről megismert műremekeket torzl- tatlan szépségükben látni, egészséges szellemi szenzualizmusuknak tápot adni, élni a modern közlekedésmódok s a most negyvenéves világbéke áldásaival. Az utazások a szellem és a talaj anteuszi szövetségét újítják meg, s erre a szövetségre nem a talajnak, hanem Anteusznak, a szellemnek van szüksége. A szellem szolgája nem is a maga kedvéért utazik. Többnyire a maga zsebére, de a szellemért, ami mérhetetlenül több nála, s mindenkié. Az utazás tehát nem fényűzés, hanem szolgálat.

Herceg is ilyenformán zarándokolja be földrészünk jeles helyeit, s természetes, ha Íróként főleg irodalmi dolgokról számol be kortársainak. Ugyanakkor az is rendjén való, hogy minden észrevételének van valami erős, az ő térfeléhez és pillanatához kötött, ezért a kor, a társadalmi rendszer és az analóg helyzet révén bennünket is megrezzentő hangsúlya.

Kérdéseivel Herceg ma sem szűnt meg a fasizmus titkait feszegetni, s ez érthető, hiszen a vajdaságiak erősen megszenvedték a véres esztendőket. A fasizmusok ürügyén gyakran fölvetődik könyvében az antifasiszta írók és az emigrálás kérdésköre Thomas Mann, Glaser, Toller, Zweig, Juan Marse, Hesse, Werfel, Ortega, Croce, majd Márai és Byron példáján. Herceg nem foglal állást a maradás vagy a távozás mellett, ő csak a fasizmus és az önkény kiszolgálása ellen emel szót. Márai emlékezetes Halotti beszédén és Thomas Mann naplójának utalásain keresztül mutatja meg az emigrációs élet gondjait, s a hazatért, de néma Croce példájával figyelmeztet az otthon maradás, pozitív erkölcsi és politikai tartalmának esélyeire. (Hadd erősítsük meg ugyanazt Erich Kästner példájával, akinek mint az „elfajzottak” — „dekadensek” — közé- sorolt Írónak könyveit az 1933. május 10-i máglyán a nácik szintén elégették. Noha Kästner ezek után csak külföldön adathatta ki műveit, s többször is börtönbe került, mégsem emigrált, mondván, hogy szemtanú kíván maradni a nácik birodalmában.)

Az Hyppolite Taine-re emlékező kisesszé a szellemtörténet atyjának tanaitól a Jugoszláv Királyság magyar irodalmába, Szenteleky Kornél, a Kalangya c. folyóirat (1932—1944) és az utolsó Kalangya-szerkesztő, a Szenteleky-tanítvány Herceg János egykori irodalomszépészeti és lapszervezői gondjaiba vezeti át az olvasókat. Elegánsan, némi bölcs megadással védi Taine-t magát, de főleg Szentelekyt, aki, írja Herceg, a milieu-elmélet mögé bújtatta azokat a vezéri követelményeit, amelyeket nyíltan nem támaszthatott volna a vajdasági magyar írókkal szemben. „Sötét és vigasztalan víziókért lelkesedett, amelyekben a táj jelenléte mellékes volt, vagy áttételesen vált láthatóvá”, írta Herceg tragikusan, fiatalon, negyvenévesen elhunyt mesteréről, Szenteleky- ről. „Hiába volt benne a naturalista novellában a Tisza-part pontos másolata vagy a Krivaja völgye, a Telecska lába alatt jolydogáló ér csillámló vizével, ezzel őt nem lehetett megvesztegetni..

Végül a jugoszláviai és a csehszlovákiai magyar irodalom sűrűnek aligha mondható, de letagadhatatlan és rendszeres feltárásra váró kapcsolatait bizonyító szövegeket említeném. 1979. január 23-án, a harmincnégy évvel azelőtt eltemetett Szabó Dezsőre emlékezve csak célzott arra a furcsa, gargantuai lakomára, amelyet a fiatal kisebbségi magyar írók egyik bálványa, Szabó, a Tabán egyik kisvendéglőjében hozatott magának, s fogyasztott el a bámulok éhes, néma koszorújában. (Egy újabb Kitekintőjében már részletesen is leírta ezt a taszító lakmározást.) Akkoriban történt ez, amikor a szlovákiai Balogh Edgár, 1928-ban, az Ifjú szívekben élek c. füzetet szerkesztve, az emlékezetes budapesti Ady-ünnepély egyik előkészítőjeként, „Adyban utazva”, szintén talál- kozgatott Szabó Dezsővel. Egy budapesti hónapos szobában, az Ady-ünnepély szervezőinek, három székely diáknak a szállásán ismerte meg a szintén oda járogató Herceg Jánost, a „vékonydongájú nyurga írójelöltet”, mint Acéltükör mélye c. köny