Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

vecskéjében Írja róla. Herceg viszont Balogh Edgárt köszöntötte az Üzenet lapjain, amikor a Romániába átzsuppolt szlovákiai magyar író Szolgálatban c. emlékiratának híre a Vajdaságba is elért. (A Sarló példája a jugoszláviai magyar irodalom és sajtó szociális magatartását is alakította.) Herceg a Kitekintőben így jellemezte barátját: „Jövőbe vetett hitedet nem kezdte ki az a tragikus félreértés sem, ami a személyi kultusz következménye volt. Te megelégedtél egy halk pardonnal, s boldogan dolgoztál tovább. Ez a bizakodás fogja át egész életművedet a szlovenszkói Sarlótól kezdve az erdélyi egyetemi katedráig”, majd jellemzését ilyen színekkel egészítette ki: „A nyiltszívűséged és teljes gyanútlanságod ejt évtizedek óta újra meg újra ámulatba, Edgár. S ez az alkati jótulajdonságod attól kezdve, hogy Csehszlovákiából kiutasítottak, s Romániában próbáltál hazára lelni, mind a mai napig megmaradt. Pedig nem is a hazavágyódás csillaga járt előtted, hanem a szigorúan bizalmas rendőri minősítés ...” Herceg a továbbiak során összehasonlítja az 1938 utáni magyar rendszer retorzióit a visszakapott területeken, s arra figyelmeztet, hogy baloldali magyarok vére csak a Vajdaság területén folyt. Két ízben Fábry Zoltánt idézi, végül E. B. Lukác haláláról ad hírt az Üzenet olvasóinak a volt jó barát, Jócsik Lajos és egy megnevezetlen budapesti kritikus nekrológja nyomán. A két, bizonyos pontokon erősen sarkított véleményt szembesítve, Herceg érzékeny tollal, haza is figyelve szolgáltatott igazságot a halott szlovák költőnek, mondván: „A mi vidékünkön és a mi múltunkban a két háború között nem akadt ilyert eklatáns példája a közös álomnak. De hát a szakadék is nagyobb volt...”

Szó esik Herceg könyvében a cenzúra eredetéről és viselt dolgairól („Én a királyi Jugoszlávia sajtótörvényére emlékszem. Első paragrafusa így hangzott: »A sajtó szabadd És aztán hatvanhat további paragrafusa a korlátozásokat írta elő...”]; Freud és az irodalom viszonyáról; a párizsi Beaubourg-ról; Prágáról s a várossal kapcsolatban Herceg cseh irodalmi élményeiről, a részvét sötétszürke sávjaival az egyébként harsány örömlobogón; a madridi bolhapiacról; az oslói ifjúság szabados erkölcseiről; a moszkvai balettről, s itt-ott, mint Kari Böhm halálának vagy az oberammergaui passiónak ürügyén még zenei élményekről is, de főleg közvetlen, helyszíni képző- művészeti tapasztalatokról, nehezen kimeríthető bőségben.

Itt különösen megkapó, amit vallomásos erővel, a Bauhausra emlékezve, a mozgalom hatvanadik születésnapján elmond: „Számomra az új világ formai megjelenését hozta a Bauhaus", írta akkori, húszéves önmagáról, aki fölvette az alkotó célú kapcsolatot a dessaui központtal. „Innen, vidékről nézve, ahonnan én küldözgettem a belső berendezés vázlatait minősítésre és korrekcióra, egy szép szektának vélhette az ember a dessaui műhelyek dolgozóit, s ha olyan fiatal volt, mint én, azzal az izgalommal várhatta, hogy majd behívják, ahogy a novíciusok lépnek a szerzetesek közé." De aztán eltávolodott a Bauhaustól, mert, írja, „felfedeztem a magunk külön világát”, azt a társadalmi környezetet, amelyet Szenteleky ajánlgatott a fent jelzett módon a sorstárs írók figyelmébe.

Eredendő képzőművészeti hajlamai magyarázzák, hogy Herceg annyit foglalkozik a festészettel és az építészettel. (Azt hiszem, stílusának lírába oldott festőiségét is ez a járulékos tehetsége magyarázza.) Kokoschka, Tóth Menyhért, Munch, Dali, Tiziano, Bosch, Rembrandt, Matisse, Utrillo, Cézanne, Kassák, s mindenekelőtt, újra meg újra Chagall és Picasso, akiknek nem szűnő csodálója a Távlatok kisesszéiben. (Egy téves adatát ajánlanám szíves figyelmébe: Jean-Baptiste-Siméon Chardin nem reagálhatott a forradalomra, mert már 1779-ben, tíz évvel annak kitörése előtt elhunyt. Szobrász öccse, Sebastien élte túl a nagy dátumot tizenkilenc évvel. Egyébként Bécs zenéjéről sem mernék olyan keményen nyilatkozni, mint Herceg. Első és második bécsi iskola, s ami előttük és közöttük volt? ...)

Hosszúra sikerült tudósításomat nem nyújthatom tovább. Kitűnő, színes, fűszeres könyv a Távlatok, s a nemzetiségi magyar irodalmak ilyen pompás termékeit olvasva igazán fáj, hogy inkább csak véletlenül jutnak el hozzánk pályatársaink dolgai. A helyzet, a kultúra természete, irodalmaink nagykorúsága és minden külső-belső megfontolásunk az értékek közvetlen vagy közvetett cseréje után kiált.