Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

országhatár s a jól látható kisváros, Hainburg között, s a domb oldalán felhömpöly- gött hozzánk barokk templomaik hajnali harangszava. A hegyről, a várból s a ligetfalusi lakótelepektől kőhajításnyira fekszik Köpcsény, azaz Kittsee, az a kis falu, ahová a távozó Kölcseyt 1935. február 10-én az országgyűlési ifjak egy harmincfőnyi csapata kocsikon elkísérte, s érzékeny búcsút vett tőle, miközben, mint Ormós Zsigmond a naplójában rögzítette, „Köpcsénynek öszvesereglett lakosai fedezetlen fővel hallgatták a nemes lelkű hazafi végszavait, miket az ifjúsághoz intézett”, s a dévényi Kúpról tiszta időben nemcsak a schwechati röptér vezérfényeit, hanem Becs néhány magas tornyát is tisztán látja, aki jó időben arra fordul, el egészen az Alpok havas, csipkés északkeleti ormaiig. Nagyjából a fenti okok folytán ennyi az én Ausztria-élmé- nyem, s nem állok vele egyedül. Három szobrász és festő barátom jut hirtelen eszembe, akik sem Bécs, sem Párizs, London, Róma vagy Athén szépművészeti múzeumait nem látták, holott a vándorlás, a „bujdosás”, a peregrináció a késő középkor és az újkor ifjú műveltjeinek és kézműveseinek úgyszólván szent kötelessége volt, mert akkori intézményeink világlátott, korszerűen képzett szellemi vezetőket és iparosokat kívántak neveltetni a jövőnek, s nem az el- és bezárkózás, hanem a nyitottság elvét gyakorolták.

Feledhetetlen, amikor a dalmát tengerparton, 1969 szeptemberében, először álltam .szemtől szemben Diocletianus császár spliti (spalatumi-spalatóij palotájával, először tapogattam meg és szimatoltam körül a nyomasztó tömegű, templomcsarnoknyi termekkel árválkodó palota néhány kövét, s bolyongtam be kísérteties magányban a zúgó és sercegő neonokkal gyéren megvilágított, nyirkos, csöpögő csarnokokat, ott sejtve minden kövön a késő ókori kőfaragók és falrakók ujjlenyomatát, mint létük számomra immár kétségtelenül, szellemüknek, erejüknek és akaratuknak az anyag és forma valóságával is bizonyított, nagyon is érzékletes emlékét; addig csak tanultam róla, az utolsó nagy keresztényüldöző római császárról, történelemkönyvekből és Móra Arany- koporsójából, csak így, ilyen többszörös szellemi áttételekben, s nem tudtam, hogy teljesen ép, ékszerdobozszerűen finom mívű mauzóleumában, a spliti dómban, amelynek márvány korinthoszi oszlopfőin az akanthusz-leveleket oly leheletvékonyra csiszolták az ezerhétszáz éve élt dalmát mesterek, hogy átszűrődik rajtuk a fény, s ez, azt hiszem, már a kőfaragás dekadenciája, azok alusszák örök álmukat, akiket a császár halomra gyilkoltatott, a helyi keresztény közösség alapítói, miután a császári házaspár csontjait kiszórták kőkoporsójukból, az egykori üldözöttek földi maradványait viszont kiásták a Split és az első Kaštel közt fekvő őskeresztény temetőből, ahol naponta elzúgott velem az autóbusz. Vagy Meštrovič többszörös életnagyságú Gergely püspök-szobra a palota Aranykapuja előtt; vagy a trogiri (traüi) vár és templom, amely dús fafaragásokkal ékes, s a nyugatra nyitott karéjos öböl, amelynek fényes, tarka vizéről, egy gályáról figyelte IV. Béla királyunk és családja a szárazföldről a várszigetre s a várba, a trogiri várba fölordítozó üldözőit, a tatárokat. Amikor én láttam és úszkáltam benne, valóban tarka, kék, ezüst, zöld, vörös meg sárga volt a tenger a belecsúszó naptól s a ráhanyatló alkonyi égtől, s azóta hiszek el Csontváry- nak minden szín- és fényvíziót... Vagy az olasz Ruggiero, azaz Rogerius mester, a Siralmas ének szerzője, aki a pápai diplomata státusából és váradi kanonokságából csöppent bele a tatárjárás véres magyar drámájába, s lett a tatárok foglyából a tatárvész hű krónikásává, majd éppen spalatói — spliti — érsekké, hogy ahol csak lehetett, rögzítse és tartósítsa Béla királyunk kényszerű ott tartózkodásának nyomait. Vagy a szép kis halászfalu, Kaštel Gomilica temploma, amelynek árnyékában közel egy hétig aludtam, ahogy tudtam, mert hajnalban a szobánk alatti parányi ólban ordítani kezdett a háziak egy szem szamara, hirdetve csökönyösen éhségét s az új napot; mindjárt utána a templom harangja szólalt meg, de nem méltóságteljesen bimbamozva, mint másutt, hanem mint egy óriás vészcsengő vagy vészkolomp, hisztérikus, vágtató, lázas fortissimóban, egy, de talán inkább két vagy három hatalmas érckalapács szapora ütlegei alatt, nyilván a velencei, a genovai, a török vagy kalóz fegyveres gályák közeledtét jelző nagy középkori riadók módján, azok idegborzoló és fülsiketítő rémületét rezegtetve tovább annyi évszázad múltán is a harangozó és a hallgatók bőre alatt. S erre jött mindjárt a hajnali piac zsivaja az ablakunknál, s a ragyogó, boldog tény, hogy nem is száz méternyire ott locsog a szeptember végi Adria jó, anyás vize, azé .az Adriai-tengeré, amelynek „szirénája", szárnyas és madárlábú, esetleg halfarkú, de