Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

Koncsol László

HORIZONT

1. HERCEG JÁNOS: TÁVLATOK (FÓRUM, ÚJVIDÉK 1983)

Amikor befut a szabadkai folyóirat, az Üzenet soros száma, először mindig Herceg János Kitekintőjét keresem benne. Az idős, közel nyolcvanéves jugoszláviai magyar Író fiatalokat megszégyenítő szellemi nyitottsággal, mozgékony és elemző elmével, kritikusan, s persze, gazdag tapasztalataihoz illő bölcsességgel figyeli a világ kultúrájában végbemenő eseményeket. Távlatok című könyvébe folytatásos naplójegyzeteinek, műfajuk szerint kisesszéinek négy évfolyamát (1979—1982) gyűjtötte össze.

A könyv mottójául azt a prózai elégiácskát emelném ki, amelyet éppen lejárt és betelt útlevelét búcsúztatva írt 1980-ban. „Hat éven át nyitott előttem utat a nagyvilágba, megérdemelne néhány meghatott szót, mielőtt kivonják a forgalomból”, írta, majd elmondta, hogy járt már vele „Krakkóba és Párizsba, Moszkvába és Londonba, Athénbe és Bukarestbe, Rómába és Madridba. Olyan kis utakat nem is számítva, mint amilyen néhányszor a salzburgi volt.” Itt egy pillanatra meg is állapodott az emlékezésben: „Nem is tudom, miért utaztam oda mégis annyiszor. Talán a Tomaselli kávéházban üldögélni, az egyetlen európai művészkávéházban, amelyet még nem foglaltak el a hangos buscinessmanek, a nagymenők, akik persze nem is laknak olyan viharvert kis Gasthofban, mint a Blaue Gans, ahol még porcelán lavórban készítik be a mosdóvizet, de ahol habos kávéval és kuglóffal várt a tulajdonos felesége, ha poggyászomat letéve lejöttem a nyikorgó lépcsőkön, hogy végigsétáljak a Getreidegassén...” Leírta lírává szűrődött Velence-, Budapest- és Bécs-élményét („Ugyanígy Bécs se tartozott a nagyobb utak közé. Látnivalói se nagyon érdekeltek már, kivéve Egon Schiele és, \Kokoschka képeit, régi emlékeket ébresztve a fahéjtól és szegfűszegtől illatos utcákon egy-egy cukrászda környékén..Alább aztán megvallotta, hogy igazi nagy szerelme „mégiscsak Párizs és Róma”, s hogy Moszkvába és Leningrádba is szeretne még eljutni, „a Néva partján bolyongani csendes őszi estéken, mint amikor Raszkol- nyikov elment, hogy megölje az öregaszonyt és Lizavétát..

Már ez a szövegrész is az író erős, átélt, állandó világélményéről tanúskodik. Igaz, egy helyen fölpanaszolta, hogy a brüsszeli világkiállítás, gondolom, az 1958-as, előtt nemigen kószálhatott a nagyvilágban. Kétszeres koporsót emlegetett, a „vidék” kirekesztett voltát s a kisebbségi magyaroknak kijáró bizalmatlanságot, illetve a háborút, majd a szegénységet, amely, írta, „nem engedett látni semmit", ha elvetődött valamerre. „Ami eljutott hozzánk mégis, szinte föld alatti csatornákon érkezett, könyvekben és folyóiratokban hozva hírt.”

Herceg itt minden közép-európai magyar nemzetiségi csoport írói és művészei nevében mondott ki valamit. Vagy tíz esztendeje történt, hogy hajnalonta a fiammal napokon át fölkaptattam a Dévény felé hullámzó hegyekre, s egy kopár gerincen futkároz- tunk, amíg az időnk engedte. A Duna bal partján osztrák falucskák sorakoznak az