Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (7.)

a formálódó új irodalom nehezen találta meg a közösségi témát és a korszerű formát. Irodalmi ízlése valahol a századvég hagyományainál megrekedt. „Prózánk éveken át nem tudott kimozdulni a konvencionális regény- és elbeszélésköréből; szórakoztató, olykor a naturalizmust és impresszionalizmust összekötő kísérletekkel bíbelődő, a budapesti tartalom és forma után kullogó termést nyújtott. A fordulat utáni anyagba nem mert belenyúlni teljesen senki. Gyáva volt erre az író! vagy akkorák voltak a különböző feltartóztató gátlások, hogy elkerülte azt az egyedüli fontosságú s dokumentumjellegére nézve nagyszerű anyagot?” — tette fel a kérdést 1933-ban a Magyar Figyelő hasábjain Szalatnai Rezső. Az okok között nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az irodalom elsősorban a napisajtóban szerveződött, és ez eleve korlátozta lehe: tőségeit és szerepét. Ezt az állapotot súlyosbította az is, hogy az államfordulat után csaknem egy évtizedig magyar könyvek nem jutottak el Csehszlovákiába, így az új magyar irodalom sem éreztethette hatását.

Időre volt tehát szükség, míg a sors irodalmat teremtett, s a múlt lázait leküzdve „a környezet és hatások következtében” demokratikus prózairodalom született. A Tűz- től kapott ösztönzés a prózában is érvényesült, a tavaszi szelek azonban így is megkésve érkeztek. Kovács Endre másfél évtized múlva is azt panaszolta, hogy a nagy forradalom után a magyar irodalomban tavaszi szelek fújtak, Erdélyben Tamási Áron „szűzmáriás királyfia mutogatja az új utakat”, amikor a szlovákiai magyar irodalom a régi emlékeken kérődzik. Az egyetlen író, aki ezekben az években szakított az idillel, Márai Sándor volt, ő azonban hamarosan megvált Szlovákiától, berlini és párizsi „inaséveit” élte s írásai a szlovákiai lapokban jelentek meg. A tehertételek közé tartozott, hogy íróink nehezen látták meg az európai horizontot, a „másodkéz irodalmát” csinálták. Hiányoztak az irodalomszervezők, a „pót-Osvátok”, s ez okozta, hogy a széppróza is sokáig csak a nagy előkészületek stádiumában leledzett. Azok a regények, melyek a húszas évek elején megjelentek, rendkívül gyenge visszhangra találtak. Jankovics Marcell „művésznovellái” nyitották a sort (Álmatlan éjszakák, 1921), Sziklay Ferenc regénye (Alhambra, 1921) és Rácz Pál kötete (A rongyszedő, 1923) ígéretnek is gyengék voltak. Jellemző, hogy amikor a Tűz megszűnése után néhány konzervatív irodalmár Magyar Jövendő címmel folyóiratot akart indítani, a legnagyobb ellenzője ennek éppsn Mécs László volt. A Kassai Naplóban közzétett nyílt levélben a dilettantizmus újabb próbálkozásának tekintette ezt a „lokális irodalmi szag” miatt. „Olyannak kell lenni a szerkesztőségnek, hogy tekintélye legyen. Legyenek országos irodalmi alkotások a szerkesztők mögött, hogy imponálni tudjanak széles és talentumos rétegeknek, s nemcsak irodalmi házibarátaiknak... Legyen nekik magas irodalmi ízlésük... nagy-nagy bátorságuk ahhoz, hogy a sarlatánokat, dilettánsokat, akarnokokat izolálják el a laptól, amputálják ki örökre, még ha azok barátaik, testvéreik is.” Nem véletlen, hogy abban a tervezett szerkesztőgárdában, melyben Jankovics Marcell, Alapy Gyula, Dobay János, Kersék János, Ölvedi László, Sziklay Ferenc (és Mécs László) szerepelt, csupán Sziklay mögött látott olyan tevékenységet, mely elvárásainak megfelelt. Ebben a helyzetben Márai Sándor első könyve (Panasz- könyv, novellák, 1922) és Tamás Mihály novellái (Novellás könyv, 1923) jelentettek új színt az irodalmi eseménytelenségben. A kritikus azonban évek múltán is azon kesergett, hogy az európai irodalom zseniális kísérletezései (André Gide, Marcel Proust, James Joyce) s az új kapukat döngető orosz és amerikai próza kísérletei érintetlenül hagyták a csehszlovákiai magyar prózairodaimat.

Az új csapást végeredményben 1926 táján azok a fiatalok vágják, akik A Mi Lapunk termékenyítő hatásával a magyar irodalom legfrissebb eredményeit közvetítik. A folyóirat az irodalmat megújító szerepet (Ady, Móricz, Szabó Dezső írásai közlésével) éppúgy vállalta, mint a harcot, melyet a fiatalok vívtak a tespedéssel, a tétlenséggel, állásfoglalásra kényszerítve az írókat, és — ahogy Kovács Endre írta — a „korszerű magyar irodalom élményét adták a perspektívanélküli magyar életnek ”. Az ideálok egy részét — hazaiak hiányában — a magyarországi „népi” irodalom adta. Illyés Gyula, Erdélyi József, Kodolányi János, Féja Géza, valamint Tamási Áron és Makkai Sándor törekvései törik meg a papirosízű irodalmat. Űk hozták annak az új irodalmi fejlődésnek a varázsát, mely sokáig meghatározó maradt a magyar irodalomban. A folyóirat-történelemben új fejezetet kezdő 1926-os esztendő indította azt a romániai Korunkat is, mely egyik fóruma lesz a haladó csehszlovákiai magyar irodalomnak.