Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (7.)

Az ismertek mellett új nevek is megjelentek a láthatáron, Gorkij, Fagyin, Ehrenburg, Bábel és Pausztovszkij.

Éveken át foglalkoztatta az irodalmat a csehszlovákiai magyar prózaírás „punctum dolorisa”, vágya és törekvése: a „szlovenszkói” magyar regény. Nem véletlen, hogy 1945 után is felmerült „a” csehszlovákiai magyar regény kérdése. Csak évtizedek múlva derült ki — amire a kritikus már a harmincas években figyelmeztetett — hogy nem egy regény, hanem a regények sora vállalhatja ezt a feladatot. A két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomból is azok a művek mutattak túl a múló időn, melyek nemcsak a harmincas évek új regényszintéziséhez közeledtek, a realista regény útját járva, hanem „szüntelen szellemi forrongásban” a csehszlovákiai magyar valóságra összpontosítottak, keresve a jövő útját s növelve a bátorságát és hitét azoknak, akik a kisebbségi lét körülményei között is a megmaradás, a nemzeti sajátosságok megtartása mellett döntöttek.

A torzók végtelen mozaikjain át vezet az az út, mely prózairodalmunk két világháború közötti értékei felé visz bennünket. Oylan nevek képviselik — ha szerényebb színvonalon is — prózairodalmunkat, mint Darkó István, Tamás Mihály, Szenes Piroska, Egri Viktor, Neubauer Pál és Jarnó József, valamint a baloldali irodalmat képviselő Bányai Pál, Morvay Gyula, Dömötör Teréz, Háber Zoltán és a társutas Sellyéi József.

A történelmi regény műfajával csupán két író (Egri Viktor és Földes György) kísérletezett. A történelmi hagyományok hiányára való hivatkozást Féja Géza történelmi adottságokra apellálva utasította vissza 1935-ben a Magyar írás hasábjain. Ezt írta: „Bornemisza Péterek éltek itt a protestáns korban. A török világban gyűjtőmedencéje volt a menekülő rajoknak ... Zrínyi Miklósnak itt szervezkedett a hátvédje, az ébredező köznemesség. Az erdélyi fejedelmek messzire néző törekvései errefelé csapódtak, a kurucság súlypontja ide került. Üldözött protestáns papjainak szellemében született meg a „második protestantizmus”, s fészke vált az ellenreformációnak is... látni akarjuk Szlovenszkó lélektanát, falvait s városait, magyarok, szlovákok és ruszinok életét, a rokonságokból és ellentétekből, ölelkezésekből és harcokból kiépülő mégiscsak közös sorsot.” A konkrét jó tanács ellenére sem erősödött azonban a történelmi regény helyzete, s azok, akik történelmi témát választottak (Neubauer Pál, majd később Egri Viktor) ugyancsak elkerülték ezeket a lehetőségeket.

Ezekről az évekről írta később Fábry, hogy: „szlovenszkói magyar irodalom kialakulása, fejlődése, arcszín-változása az írók fejlődésével, változásával mérhető. Egymást növelték és hátráltatták. Annyira személyhez — íróhoz — kötött volt ez irodalom ténye és léte, hogy például egy Mécs, Földes, Győry, Forbáth és Vozári, egy Morvay, Tamás Mihály, Szabó Béla vagy Sellyei fejlődése vagy megtorpanása egyúttal az irodalom állapotát is jelezte.” Ez a látlelet az ekkori kisebbségi irodalmak mindegyikére érvényes volt, a csehszlovákiaira különösen.

Viszonylag eredményesen a novellairodalom fejlődött. A „szempont — ahogy Szvatkó írta — mindig szociális, a szlovenszkói író el sem képzeli, hogy másképp is lehet”. Végeredményben Szlovákia felfedezése az irodalom számára — ahogy Kovács Endre szorgalmazta a harmincas években — a novellisztikában valósult meg a legteljesebben, biztosítva ezzel azt is, hogy „az újdonság erejével hasson az egyetemes magyar irodalomban”. Nem érdemtelen hangsúlyoznunk azt az eszmei telítettséget sem, mely a Fábry-féle „szlovenszkói küldetés” szellemében azt a többletet kívánta adni, amelyre az ellenforradalmi rendszerben sínylődő magyar irodalom — helyzeténél fogva — képtelen volt. Turczel Lajos 1979-ben a novellairodalmunkról szóló átfogó tanulmányában (Novellairodalmunk 1919 és 1938 között) írta, hogy „az itteni leghaladóbb irodalmi erők szinte bűntudatot éreztek az antidemokratikus viszonyok miatt és (...) pótolni akarták azt, amire az akadályozott határon túli progressziónak nem volt lehetősége.”

Bár novellairodalmunk értékrendje az említett években nem alakult ki, nem érdektelen idéznünk Fábrynak azon megállapításait, melyeket a felszabadulás utáni novellaírásról szólva mondott el a két világháború közötti prózairodalomról. „Az első köztársaságban — írta Fábry A novella kérdőjelei című tanulmányában 1960-ban — irodalmunk növésben legelmaradottabb műfaja a regény volt. A széppróza ugyanakkor a novellában szökött virágba. Darkó István, Egri Viktor, N. Jaczkő Olga, Lányi Meny-