Irodalmi Szemle, 1983

1983/10 - Csáky Károly: Ipolyi Arnold nyomában

viszik el a faluból, a község végén tüzet gyújtanak. És botránkozást jósolnak ma is,, ja a tűz pattog.

A vizelem tisztelete ugyancsak máig nyomonkövethető. Már Ipolyi is említette könyvében, hogy Ipolyfödémesnél van „egy jótékony vizű, szömörcs, arc és egyéb kinövéseket gyógyító forrás, de ha vizét elviszik, nem szabad fedél alatt tartani, mert hatását veszti, hanem kertben elásva kell őrizni”.41 Ugyanő írja, hogy „Ipolyszécsénkén az erdőség közti Medvekúthoz jár a nép fájós szemű gyermekeivel”.42 A szóbanforgó Medvekút nevű forrást, amely Szécsénke, Kelenye, Nagyfalu, Födémes és Tesmag erdőségei közt van, a környék lakói máig tiszteletben tartják, hisznek a víz gyógyító- erejében. Mai adatközlések szerint napkelte előtt kell odaérni, s jól megmosakodni a forrás vizében. Főleg sebeket, szembetegségeket és varas gyermekeket lehet ott gyógyítani. Az egyik elbeszélő állítja, hogy egy födémesi család gyermeke, aki nem bírt járni sem, a forrásnál gyógyult meg. A család hálából egy kis kápolnát épített oda.

A Mythológia VIII. fejezetében az állatmítoszokról olvashatunk. A sárkánnyal kapcsolatban Ipolyi megjegyzi, hogy az „a néphit szerint hal- vagy kígyóból lesz, melyek hét évig láthatatlanul mocsarakban tenyésznek”.43 Idősebb adatközlőim állítják, hogy régen nagyobb felhőkben lehetett látni a sárkányt, amint farkát lóbálta. A sárkánynak szerintük szárnya is volt, s amikor a felhőkben repült, rendszerint nagy vihar kerekedett. Harangkongatással lehetett elűzni, illetve védekezni ellene. Egyik kelenyei adatközlőm ilyen történetet mesélt a sárkányról: „Eccér ászt beszélték, hogy válámi ember vágy ásszony tojást kért ety házna. Ászt mondtak neki, hogy őnekik nincs tojás. Oszt á pálláson ollyán doboszbá vót. Oszt gyütt á nágy fölyhő nemsoká. Akkor oszt ledöntötte á kürtőt, á tojások meg mind összetörtek. Tán áz is sárkány vót.”44

A lidérccel kapcsolatban mondja Ipolyi, hogy az „a magyar hitvilágban valami tűzi manó volna, mely mint a tüzet tápláló lég, kulcslyukon is befér, s legelzártabb helyeket is, csukott erszényt, ládát, anélkül, hogy gyújtana, meglátogat”.45 Az ördöngős állatot „nyomorék csirke alakjában állítják elő”. A mai elbeszélők úgy tudják, hogy a lidércet fekete jérce tojásából kellett az embernek a hóna alatt kikelteni. A keltetőnek három hétig úgy kellett élnie, mint tyúknak az ólban. Nem volt szabad se mosakodnia, se borotválkoznia.

Hogy mi mindenben segített a lidérc, s hogyan lehetett tőle megszabadulni, azt egyik födémesi adatközlőm elbeszéléséből sejthetjük: „Eggyik ember, válámi Dobosnák híták, keltetett ollyán csibét, bózsikot. Nem vót ő nágy gázdá, ollyán fuváros ember vót. Gyenge lovácskáji vőták, de ákárhollyán terhét rákott á kocsirá, áz ő lováji elvitték. (...) Segített neki á bózsik. Még színát is szerzett áz embernek. De ásztán nem tudott tőle szábádónyi. Pegy mán fét, hogy rágyünnek válámire. Ä fálubá vót ety kánäsz, ollyán tudós ember. Ászt montá neki, hogy máj segít rájtá. A Konc házzokná vót ety hátálmás fűzfá, és ábbá belefúrt égy náty lukát. Abbá beletették á bózsikot, oszt beszögeszték.”46

Az ünnepekhez fűződő szokásokat a Mythológia IX. fejezetében tárgyalja Ipolyi. ír a honti virágvasárnapi kiszehordásról, amely több községben egészen a hatvanas évek elejéig élt. A farsangi szokások ugyancsak ma is gyűjthetők. Ipolyi annak idején egy érdekes sági szokást jegyzett le: „Ipolyságon a legények hamvazószerdán összejőve, tartják az úgynevezett bőgőtemetést, ami abból áll, hogy ekkor a süheder fiúk legényekké szabadíttatnak fel hat botcsapással, mi mellett egy pintos bor üveg a földbe ásatik, honnét az ismét a jövő év hasonló napján kivétetik.”47

Szerzőnk a Mythológia XIV. fejezetében hosszasan vizsgálja népünk boszorkányhitét. Megállapítja, hogy „a boszorkánysági képzetet a pogány vallások egyik legismertebb maradékakint bírjuk”, s „a boszorkányokróli hitregész képzetek nyoma az összes ős pogánykori emlékekben fellelhető”.48

Több boszorkánytörténet még ma is eleven népünk emlékezetében. Az egyes adatközlők gyakran konkrét személyekhez kötik az eseményeket. Ipolyfödémesen pl. nemrégiben azt mesélték, hogy valamikor volt a faluban egy Kollár nevű bognár, aki „rezákját” a forgószélbe vágta, mert munka közben a szél mindig összedöntötte neki a hordót. A forgószéllel aztán eltűnt a szerszám is, melyet később — aratás idején az Alföldön talált meg a bognár egy idősebb asszonynál. Adatközlőm49 állítja, hogy ez az asszony boszorkány lehetett, s valószínű, hogy ő rejtekezett a födémesi forgószélben is.

Egy kelenyei adatközlőm50 vallomása szerint Paláston, ahol nagyapja mint gulyás