Irodalmi Szemle, 1983
1983/1 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: A ló története
IFUCSEFSTHLCÖ) A ló története (A leningrádí Gorkij Színház vendég jótéka) A „holsztomer” orosz tájszó, magyarul azt jelenti, hogy „lenvászonmérő”. Lev Nyiko- lajevics Tolsztoj azonos című elbeszélésének lóhősét hosszú és lendületes léptei miatt nevezték el így az emberek. „Ügy lép, mintha vásznat mérne” — mondja róla Szerpuhovszkoj herceg, akinek sorsa szinte párhuzamosan fut — ám bizonyos pontokban érintkezik — a tarka heréit ló sorsával. Mert nemcsak a herceg sorsa és arca emberi, emberi sors, emberi arc a Holsztomeré is: életútján ő is találkozik mindazzal, ami küzdelmessé, széppé, teljessé teszi az emberi életet. öreg, megfáradt, beteg ló már Holsztomer — gazdája, Bobrinszkij gróf éppen elpusztítására ad parancsot —, amikor mesélni kezd: amikor elmondja fiatal, életerős, viháncoló társainak, milyen volt csikókora, ifjúsága, szerelme és csalódása, hol, mikor, mennyi ideig és miért volt boldog vagy boldogtalan, mit tapasztalt a világból. Alig hogy végére ér elbeszélésének, megjelennek előtte a késsel felfegyverkezett emberek, hogy elpusztítsák: „Bizonyára gyógyítani jönnek” — mondja a beteg, jóhiszemű Holsztomer. És meghal. A leningrádi Gorkij Színház társulata 1982. november 9-én mutatta be Pozsonyban a Tolsztoj-elbeszélés színpadi változatát (A dramatizáció Mark Rozovszkij munkája, aki Szemjon Vetkin komponistatársaként is részese a sikernek; a színpadtervet, a díszleteket Eduard Kocsergin készítette; a darabot Georgij Alekszandrovics Tovsztonogov, a Szovjetunió nemzeti művésze rendezte). Néhány évvel ezelőtt arról zajlott vita a szovjet sajtóban, vajon hasznos dolog-e a dramatizáció, nem kellene-e az epikai művek színpadra alkalmazása helyett inkább eredeti drámákat bemutatniuk a színházaknak. Van-e értelme egyáltalán a szépprózaként, könyvalakban már sikert aratott irodalmi művek (regények, elbeszélések) dramatizálásának? A leningrádi Gorkij Színház vendégszereplése alkalmával mind a pozitív, mind a negatív válasz képviselőinek igazáról meggyőződhettünk, a kérdés eldöntése tehát korántsem egyszerű — ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen el sem lehet dönteni, s talán akkor közelítjük meg legjobban az igazságot, ha azt mondjuk: esete válogatja. Solohov Csendes Don című hatalmas regényét (amelyet a szovjet irodalomtudomány gyakran regényeposzként emleget) ugyanis még a világhírű Tovsztonogovnak sem sikerült drámává formálnia: november 8- án, amikor a Csendes Don színpadi változatát láthattuk, nem dráma zajlott a Nemzeti Színház színpadán, Eduard Kocsergin egyszerű és mégis nagyszerűen sokatmondó díszletei között, hanem drámai epizódok és remek színészi alakítások sorozata. Solohov prózája ellenállt a dramatizálási kísérletnek; a Nobel-díjas szovjet író bizonyára nem véletlenül választotta mondanivalójának kifejezésére a realista nagyregény formáját: érezte, tudta, hogy ez a mondanivaló semmilyen más formában nem közvetíthető, nem adható tovább a maga teljességében. Annál sikerültebbnek mondható viszont a Tolsztoj-elbeszélés színpadi változata: a leningrádi színház második, november 9-i előadásán valóban igazi drámát láttunk, amplynek katartikus hatását bizo
