Irodalmi Szemle, 1983
1983/1 - FIGYELŐ - Hamar Kálmán: Hozzászólás
nyára még nagyon sokáig érezzük. Bármely oldaláról Is nézzük ezt az előadást, szuperlativuszokban kell beszélnünk róla. Utánozhatatlan színészi alakítást nyújtott Oleg Baszilasvili (Szerpuhovszkoj herceg), Valentyina Kővel (Holsztomer szerelme, Vjazopuriha, majd Szerpuhovszkoj szerelme, Mathieu), Mihail Volkov (a Vjazopu- ríhát elcsábító csődör, majd a Mathieut elcsábító fiatalember és Bobrinszkij gróf), Georgij Styil (a lovászfiú) is, Jevgenyij Lebegyev, a Szovjetunió nemzeti művésze játékának, csodálatos átlényegülésének jellemzésére azonban egyszerűen nem találok szavakat; Holsztomer szerepében nemcsak hogy jellegzetes, kifejező mozgású lóvá lényegült át, hanem Holsztomer csikókorának, ifjúságának, boldog és boldogtalan állapotának, majd betegségének, a megpróbáltatásokba való belerokkanásá- nak, keserves öregkorának s végül halálának a megjelenítésére is megtalálta a legegyszerűbb, ugyanakkor a legkifejezőbb művészi eszközöket, arckifejezéseket, mozdulatokat. Egyébként kitűnő rendezői ötlet a szereplők olyan csoportosítása, hogy az egymással párhuzamba állítható szerepeket egy és ugyanazon színész játssza. Egyazon színésznő (Valentyina Kővel) alakítja például Holsztomer szerelmét, majd Szerpuhovszkoj herceg szerelmét. Egyazon színész (Mihail Volkov) játssza a két csábítót is, a Holsztomer szerelmesét elcsábító csődört, illetve a Szerpuhovszkoj szerelmesét megszöktető fiatalembert. Ez a megoldás kétségtelenül ahhoz is hozzásegíti a nézőt, hogy felfigyeljen Holsztomer és Szerpuhovszkoj herceg sorsának, életútjának vitathatatlan párhuzamaira s elgondolkodjék azokon az élettel járó problémákon, amelyekkel becsületesen meg kell küzdenünk. Tulajdonképpen egyetlen hatalmas istálló a világ — ezt a gondolatot sugalmazzák Eduard Kocsergin díszletei, hiszen a színpadon mindvég'.g ott állnak a lóistálló szürke falai, még akkor is, ha a cselekmény más színtereken, az emberek világában zajlik. De hát az emberek világa itt valóban nem határolható el szigorúan a lovaknak — ezeknek a nagyon is emberi arcú és emberi jellemű lovaknak — a világától. Szólnunk kell még a szinte megdöbbentően pontos, kifejező koreográfiáról, a cselekményt végig kísérő s a maga sajátos eszközeivel rendkívül sokat mondó — tehát nem csupán hangulatkeltő vagy aláfestő szerepű — zenéről, az egyszerű sti- lizációs eszközökről, az expresszív jelszerűségről, s ezzel talán fel is soroltuk mindazt, ami a világhírű leningrádi színház előadását emlékezetessé tette. Persze, az efféle felsorolás nem sokat ér, hiszen az igazi remekmű sohasem bontható elemeire (mert nem csupán összessége bizonyos elemeknek) — s az is elképzelhető, hogy ugyanazaknak az elemeknek a megléte egy másik műalkotást (színházi előadást) nem tesz remekművé. De függetlenül attól, hogy tudunk-e racionális választ adni a miértre vagy sem, a leningrádi Gorkij Színház előadása minden bizonnyal remekmű s maradandó színházi élménye közönségünknek. Varga Erzsébet Hozzászólás Érdeklődéssel olvastam Pukkai László figyelemre méltó, A Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatása a galántai járás munkásmozgalmának kialakulására című tanulmányát. (Irodalmi Szemle 1982/9.) Olvasás közben tudatosítottam, hogy a szerző több hibás megállapítást tulajdonít nekem, melyet soha nem állítottam. Pl.: „Hamar Kálmán A Nyltrai vidéki sajtó 1919-ben című dolgozatában (megjelent az Irodalmi Szemle 1970/7-es számában) is megemlíti Virágh százados nevét, s a tanácsállam tisztjeként emlegeti őt. Fogaras- sy László a folyóirat 1970/10-es számában helyesbít: helyükre teszi az embereket és az eseményeket.” A tévedés ott történt, hogy a szerző kritikátlanul átvette Foga- rassy hibás állításait, anélkül, hogy elolvasta volna az eredeti tanulmányt és a Nyitrai Lapokat. Az alábbiakban idézem az érintett bekezdést (Irodalmi Szemle 1970/ 7.), amelvben az ellenkezőjét állítom annak, amit a szerző nekem tulajdonít (hogy tudniillik Virágh a Vörös Hadsereg tisztje volt, és a fosztogató csoport a Vörös Had
