Irodalmi Szemle, 1983

1983/9 - Dobos László: Sodrásban III. (regényrészlet)

hang... Mondjál nekem valami kedveset, valami szépet az őszről... Nemrég azt mondtad, hogy minden éjszakát elnevezünk valahogy.

— Ez a gurulós, ezt nevezzük elgurulósnak...

— El tudod képzelni a mi nagy gurulósunkat? Felmennénk a Kárpátok legmagasabb csúcsára összeölelkeznénk, és legurulnánk egy völgybe. Ez lenne a próba, annak; a próbája, hogyan tudjuk egymást veszélyhelyzetekben is megtartani. Akkor is ölelni, mikor köveknek és fagyökereknek ütközünk... Te azt is fogadtad, hogy életed végéig számolni fogjuk az együtt töltött éjszakákat, és hogy harmóniát teremtünk magunk körül... Hányadik éjszakánk ez?

— Nem tudom. De miért fontos ez most, éppen most? Végre együtt lehetünk, nem néz senki, nem hallani a vonatokat, nincs a fejünk fölött kétszázas égő, és most miért ez, miért az? Agyban fekhetünk.

— Talán éppen ezért. Most van egy kis időnk beszélgetni. Neked nem hiányzik a magunkról való beszélgetés? Hová sietsz? Ezelőtt versekben nyilatkoztál, mások okosságával csillogtál, s amit nem tudtál, kikerested a könyvekben. Arról is tudok, hogy a szerelmes leveleidet másokkal Írattad. Van egy újságíró barátod, ő az írnokod, a hátad mögött pedig kinevet.

— Gyere közelebb.

— A világot te nem ismered, állandóan valami nagyot akarsz tenni. Engem például ez zavar, neked csak a nagy dolgokhoz van viszonyod: a haza, a kommunizmus, hozzáállásunk a jövőhöz... Mi akarsz lenni, mondjad, isten? Isten akarsz lenni, igen? Légy hozzám kedves, tapintatos és figyelmes ... Hányadik éjszaka is ez?

— Nem tudom.

— A negyvenhetedik, én mégis számolom...

— Most jó itt, ugye, mondd, hogy jó.

— Reggel elutazol — érzékenyül el az asszony hangja... — Valóban, mit tegyek:, ha nekem rohan ez a bolond fiú?

— Csukjál be mindent.

— Tizenegy ajtót számoltam meg, kettőben kulcs sincs.

— Eltorlaszoljuk a bejáratokat.

— Ebben a lakásban nincsenek mozdítható bútorok, egy ruhásfazekat találtam, sámed- lit és egy kertiszéket.

— Barikádot építünk.

— Nagy beszéd ... Tudod, az első napokban, mikor idejöttünk, megörültem, de már nem jó. Keresem az embereket, azt képzelem, minden tárgy mögött emberek rejtőznek, akik azelőtt laktak itt. Önszántából senki sem megy el egy ilyen helyről, valami itt maradt mindenkiből, érzem, engem ez zavar. Tulajdonképpen itt még vendégnek sem mondhatjuk magunkat, semminek, senkinek. Egyszerűen csak megbújunk itt. — Észre sem veszi, hogy már csak a csendnek beszél, lélekben is a nagy puha pamlag szélére gurul. Magára gondol, így alszik el, egyedül. Almában szinte minden éjszaka hazajár. Elég volt, ha az otthoni tájra gondolt, az álom folytatta a képet: elég volt néhány könnyű lépés, és már jöttek is felé az emberek. Hazafelé indult most is, de az álomudvaron nincsen senki, mozdulatlan az otthoni táj és néptelen.

Éberen alszik, többször is felriad, és nyitott szemmel hívja az otthont: sötét, mozdulatlan falak néznek vissza. Zavaros álom elején hajnalban kiszökik a házból, a kirakatokat nézegeti, a kíváncsiságvilág üvegtábláit. Megállt az Irgalmasok temploma előtt. Gyertyák égnek a nagy oltáron, valahol messze halkan búg az orgona... Valamikor orvos szerettem volna lenni vagy orgonista, igen és még karmester is... Vesna, Tehera, Železo, Potraviny, olvassa az üzletek feliratait, idegen, rideg fogalmak. E zavaros álmában a méreteket érzékelte, különösen most minden nagy, óriási... Most érzem, az a ház, amelyben nőttünk, beleszövődik a lelkűnkbe. Bennem is van egy konyha és egy szoba, és ahhoz viszonyítom e hajnali várost is .. .

Harangozásra ébredt az asszony, nem tudta, álmodik-e vagy valóban harangoznak. Utoljára a villamost látta, ahogy befordult a főtérre.

Elaludtak, kapkodva csomagolt a férfi, az asszony el is felejtette, hogy készül valahová. Az elalvásuk előtti beszélgetést folytatva makacsul kérdezte:

— Milyen ember az író, aki felettünk lakik?