Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Dobos László: Sodrásban III. (regényrészlet)
— Minden emberben van valami kisugárzó. — A gonosztevőben, a rablóban is? — Abszolút rossz ember nincs. Ha olvastad Makarenko 0] ember kovácsát, egyet- értesz velem... A semmirevalóban is van legalább egyetlen jó vonás, egy óra, egy perc vagy egy nap, amikor jót tesz. A nevelés mindenható ... A jövő az új emberé. — És bennünk mi az érdekes? — Hirtelen nem tudom megfogalmazni, az életünk, úgy, ahogy van, az őseink. Látszik rajtunk az erő meg az optimizmus. És'főleg hozzáállásunk a jövőhöz. Váratlanul a csend fogja magához gondolataikat. — Hányféle éjszaka van? — kérdi az asszony. — Nem értem, hisz másról beszéltünk... — Hagyjuk, kincstári szónoklat. Ne haragudj, az ágyban is marxista prédikátor ■vagy ... Hányféle éjszaka van? — Éjszaka, éjszaka, nem tudom. Hasonlóak, különbözőek is: csillagos, borús éjszaka ... — És még milyen? — Lehet az éjszaka nagykabát, lehet alagút, lehet virágos . .. Viharos, koromsötét, halottak órája ... — Ez már mese, altató — kuncog az asszony. Váratlanul felül a pamlagon, s térdeit maga alá húzva néz. — Nem tudok örülni, mindig van valami elénk álló gond, mert én azt hittem, hogy a szerelemben nincsen csak szerelem, csak szépség, mindig csak reggel, mindig csak nap... Hallod a lépteket, az egyik lába .mintha rövidebb lenne, sántít... Otthon most azt hihetik, ,milyen jó is nekünk, azt hiszik, a nagyvárosban minden nagy, az emberek, az utcák, a szobák és hogy az emberi jóság is. Gondolhatják azt is, hogy itt mindenki mindenkihez városiasán jó... Mi pedig suttogunk, visszafojtjuk még a lélegzetünket is, hogy ez a csendes bolond ránk ne nyisson. — Ez már így is a boldogság ideje — mondja a férfi, és az asszonyhoz bújik. — Inkább száműzetés, önkéntes száműzetés, mert én nem és nem tudom megérteni kujtorgásunk értelmét... Most van tető a fejünk fölött, de mi lesz aztán, aztán és azután? — Annyiszor mondtam már, tanulnunk, művelődnünk kell, a korszakhoz kell felnőnünk. Az otthoni lehetőségek kisszerűek, de már ezt is annyiszor ismétlem. Nekünk magasságra kell szert tennünk. Gondolkozz, mit tudunk mi a világról, mit? Amennyit apáink, anyáink és amit a mi életünk mutat. De a dolgok értelmét nem tudjuk . . . Miért húzódsz el tőlem? — Elgurulok, ebben a nagy puhaságban könnyebb ülni. — Ez lesz a gurulás éjszakája — próbálja oldani1 a feszültségét a férfi. — Költözzünk a földre, ez legalább egyenes, megszabadulunk ;ettől a bölcsőtől. — Félek. — Az istenért... — A bolond fiútól és a szútól... — Szú, szú, most megint ez. Te vagy félsz, vagy folyton kérdezel valamit... Miért? ... Miért? — Legyen hozzám türelmed, kérlek... Én ilyen vagyok, te hamar akarsz mindent. Ha másként szólok, máris vádolsz, bíró bírája ... Hallgass egy kicsit, a szú, biztos járatai vannak. Láthatatlan, egyszer csak megszólal a fülemben. A fülemben van egy idegen hang, igen, van bennem egy más hang is, a kérdezőé ... Tulajdonképpen még azt sem tudom, milyen ez a táj, ahová jöttünk? — Ez nem táj, ez város, városnegyed. — Otthon minden a szemünk előtt születik és hal meg. Mikor a kiskacsa kibújik a tojásból, sárga, amikor elmetszik a nyakát, fehér a tolla. Otthon mindennek látni a kifejlését, ott a dolgok egy darabban láthatók ... Itt ha kinézel az ablakon, a fáknak is csak egy részét láthatod, csak a koronájukat. Milyen fák ezek? Neked ezt igazán kellene tudnod. Mióta így vándorolunk, elszakadtunk a világtól, az évszakokat sem ■tudjuk rendesen. — Ősz van, a naptár szerint ősz eleje. — A hangod rekedtes kissé, ilyen a suttogásod is, reszelős, olyan jó októberi férfi
