Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Dobos László: Sodrásban III. (regényrészlet)
— Hogyan? — A magas szobákhoz nem illik a tej színe, a sárgarépa íze sem. Ellentét, hisz ez benne a zseniális, hogy a dialektika az élet legkisebb dolgaiban is kimutatható... Agyat a faburkolatos nagyszoba pamlagjára vetettek maguknak. A város lehalkult zaja alulról jön, alulról jön a fény is, ide minden Így ér, alulról fölfelé haladva. — Megint mozog a föld — mondja az asszony suttogva. — A párnák puhasága teszi. Fekszenek egymás mellett, nézik, hallgatják az új éjszaka neszeit, csendben csillagok közt úszik a nagy hajó. Nem tudnak aludni, ösztöneik várják a pillanat ismeretleneit. A régi esték-éjszakák emlékei megtorpantak a város falai előtt, várják, szólnának ki e komor ház ablakai mögül: külön vetett magának jágyat a két világ. Egyedül érzi magát a két ember, emlékeik földre szenderedve töltik az éjszakát. Kis idejű a nagyszoba csendje, nemsokára hallani a özú percegését. — Valaki járkál — mozdul meg az asszony. — Képzelődsz. — Hallgasd. — Most jön ki a lépcsőn, a kilincset keresi... — Laknak itt mások is, a dolgát végzi valaki felettünk! — Ez nem az. — Akkor kísértet. — Gyere közelebb. A szú percegését már a fejében hallja az asszony, onnan vetül ki ez a valószínűtlen hang. Ilyen valószínűtlen ez az egész környezet, sárgarépás nyomorúság, van itt minden, de tulajdonképpen semmi sincs, flancos nagyurak kabátja, és valami furcsa szaga van mindennek ... — A fenti lakónak van egy félnótás fia — suttogja —, csendes bolond, én már találkoztam vele. Szép nagy szeme van, egész közel hajolt az arcomhoz, belé bámult. — Ne gondolj rá. — Azt is mondják, szeret bikát játszani. — Most ne azzal foglalkozz, holnap elutazom úgyis. — Velem mi lesz? — Csukjál be minden ajtót. — Félek a bolond fiútól, hallgass. Most is ő mászkál, csusszanva lép, az egyik lábát húzza maga után... Azt sem tudjuk, kié ez a nagy ház. — Miért fontos ez? — Csak úgy. Érdekes, ide már nem hallatszik az állomás zaja. Talán nem is tudod, a várótermi éjszakákon egyik szemem folyton nyitva volt, azt hittem, mindenki bennünket néz. Most attól félek, rossz álmom lesz, és leesek az ágyról. — Megölellek, örüljünk. — Elcsúszom, nem akarom és mégis,. A szú nem mászik ki a fából? — Talán öregkorában ... — Alig van olyan helyzetünk, hogy csak magunkra gondolhatnánk. Keveset vagyunk egyedül, mióta összeházasodtunk, alig is voltunk egyedül. Valaki mindig velünk van — mondja suttogva az asszony ... Gondolatban sem vagyunk egyedül, másoknak vagyunk kiszolgáltatva, folyton függünk valakitől. Lehet, hogy így kezdődik minden házasság, másokra utalva. Ahogy elhagytuk az otthont, máris mások lábához Itenderültünk. Te nem félsz ettől az idegensétől? Anyánk szemében olyanok lettünk, mint a búvópatak, elvesztünk... Fogjuk egymást, nézzük a mennyezetet, hallgatózunk. Ilyenkor én csak messzire tudok gondolni. — Nekünk most nagyon kell egymást tartanunk, a körülmények miatt is. El kell magunkat fogadtatni az emberekkel... Sokára kérdez az asszony, az otthoni konyha tüzének fényei villognak, elég volt egy pillantás, és láthatta a hegyes kis lángokat. Ha közel állt, lábszárán folyt a tűz- nyelvek játéka. — Azt gondolod, van bennünk valami, ami másokat is érdekel? Panaszainkon kívül mit tudunk mi mondani az embereknek? Valahányszor egymáshoz fekszenek, hűvös az asszony testének első tapintása, aztán — lehet, hogy az ölelés szándéka teszi — elindul végtagjaiból a meleg áramlása.
