Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Duba Gyula: Milán és Ilona [elbeszélés)
— Még nem — kiáltotta fájdalmas dühvei —, még nem ment el, de biztosan elmegy... Szenvedélyesen, zavarosan és dadogva beszélt, ziláltan, s nem csupán az ittasságtól, hanem felkavarodott lelke dűltságától eredően, ömlött belőle a szó. Kusza mondatai mögött mélységek nyíltak, kitárulkoztak lelkének örvénylő bugyrai, melyekben gyanakvás és megbánás, bizonytalanság és konokság, részvét és sértett önérzet, dacos fájdalom és megalázottság kavargott. Mint amikor romboló vihar után a megsebzett táj újra akar éledni, de még nincs hozzá ereje, mert a pusztító elemek romboló munkája túl tökéletesre sikerült. Milánt egyetlen csupasz és iszonyú, de kétségbevonhatatlan tény dúlta fel: Ilona kimaradt éjszakára, hajnali négykor ment haza! Szótlanul gondolkodtam, a leikébe akartam látni, hogy megértsem őt, de ez túl bonyolultnak bizonyult. Miért sír? Azért, mert megcsalva érzi magát, vagy mert megütötte Ilonát? Bántja, hogy megalázták, vagy hogy megalázta önmagát? Biztos voltam benne, hogy Ilona nem csalta meg. Nemsokára kiderült, hogy ezt ő is tudja, nem gyanúsítja a feleségét testi hűtlenséggel. De igenis gyanúsítja lelki hűtlenséggel, sőt, ezzel nemcsak gyanúsítja, mert ebben bizonyos: Ilona elárulta a szerelmüket, tönkretette eddigi szép családi életüket, a gyerekek jövőjét. Mindent elárult, közös életük tisztaságát bepiszkolta. Hogyan tehette? Miért tette? A kérdések gonosz élei úgy meredtek Milánra, mint az üldözött nyomát követő fenyegető csupasz késpengék. Már nem menekült előlük, megadta magát, moccanás nélkül érzékelte a kérdések élét, de értelme nem mozdult válaszért, hogy a pengék meg ne sebezzék. Később elmondta, mi történt valójában. Ilona felhívta, hogy a barátnőjével — egy könnyű, rossz nővel, állította Milán — megbeszélnivalója van, ezért később jön haza. Beülnek egy zenés vacsorázóhelyre, ha akar, menjen utánuk! Tudta, hogy nem megyek utánuk, vádolta Ilonát, tudta, hogy nem hagyom magukra a gyerekeket. Tizenegykor elaltatta, magukra hagyta őket, és elindult megkeresni Ilonát. Az a bizonyos vendéglő aznap zárva volt. A véletlen akarta úgy, és Milán keserves, megalázó útra indult az éjszakában. Sorra járta a fővárosi kávéházakat és éjszakai mulatókat, csupán egy lokálba nem ment be — a legrosszabb hírűbe —, mert nem jutott eszébe, Ilona pedig éppen ott volt a barátnőjével, s később társaságuk is akadt. Milán a felháborodástól és keserűségtől hideglelősen borzongva mesélt, mintha gyónna. Láttam őt képzeletben, ahogy a mulatókat járja, szorongva és reménykedve néz be a füstös, meleg termekbe, az izzadó és mámoros vágyaktól eltelt tömegekbe, megcsapja a fülledtség szaga és az izgalom, hogy ott találja Ilonát az alaktalanul hullámzó tömegben; bizakodva s egyben szorongva keresi tekintetével, hogy kivel, milyen helyzetben találja, majd csalódva távozik, rohan a másik mulató felé. Közben egyre nő lelkében a feszültség, gyűl az indulat és elkeseredés; milyen átok ez, miért kell egyedül rohannia az éjszakában, mit csinál most ő? Felfokozott képzelete mohó kezeket lát Ilona testén, sima bőrén vágytól remegő izzadt ujjakat, az asszony férfinkhöz simul, s azok a nyakát csókolják, s talán a száját is a félhomályban. Őrültként rohan és zihálva egyezkedik pincérekkel és kidobóemberekkel, rámenős pénzszedőkkel, vécésnénikkel tárgyal, és éppen csak benéz, de nem marad, fut tovább... Indulatos és megalázott. Mindenütt volt már, nincs tovább, Ilona sehol. Talán valaki lakására ment. Hazamegy és inni kezd, egész éjszaka iszik, dünnyög, a levegőt csapkodja. Míg Ilona hazajön, megiszik fél liter barackpálinkát. Négykor kulcs csikordul, belép az asszony, és a részeg nem szól, nem kérdez, csak üt. Aztán eltorzult arccal, szinte eszét vesztve kiabál: szajha, rossz nő vagy, szajha ...! — Beszélj vele ... — kér most elbizonytalankodva. — Hallgat rád, mert becsül, beszélj vele, míg nem késő. Félek ... Ilona rossz útra tért... Tévedsz, barátom, nem tért rossz útra, de te ezt nem értheted! Sőt, kétlem, hogy egyáltalán érteni akarnád. Úgy szoktad meg Ilonát, hogy csak neked, érted él. S ő továbbra is szeret! De közben magára ébredt, felsóhajtott egymásnak éléstek meghitt csendjében, és egy pillanatra rajtad túl, a világ felé nézett: már nemcsak neked, hanem önmagának is élni akar. Ez még nem árulás. Tőle tudom, hogy te már korábban megkezdted, amit ő most próbált. Te nem tudatosítottad és ő nem szólt neked, hogy
