Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Duba Gyula: Milán és Ilona [elbeszélés)
ínár nemcsak neki élsz. Gondoltad, hogy jogod van hozzá, azt hitted, hogy ez a férfi előjoga. Ilona elmondta, hogy az utóbbi időben gyakran elmaradtál, barátokkal voltál, ittasan jöttél haza, őket is magaddal hoztad és részegeskedtetek a gyerekek előtt. Emlékszel, amikor egy rosszhirű mulatóból hívtad fel zárás után, hogy menjen érted kocsival, mert nem tudsz hazamenni? Tél volt, csikorgó fagy, az utak jegesek, az éjszakai város dermedten csillogott a tompa lámpafényben, autóbuszok sem jártak, csak villamosok. Ilona elment érted. Almából ébresztette a telefoncsengetés, felöltözött, a hidegben nehezen bestartolta a Skodátokat, félve, csúszkálva bejött érted a városba és hazavitt. Vállalta miattad a kockázatos utat a jeges világban, tűrte a részegséged idegenségét, melyet már utált. Mert akkor már nem bírta, ha iszol. Hát arra emlékszel még, amikor Ilona szerelmének meleg bizonyosságában és modernista gőzeid hetyke és felelőtlen ködében a szabadszerelem és szexuális kötetlenség igéit hangoztattad? Bizonygattad, hogy megérted azokat a házastársakat, akik egymás között cserélik a partnereiket. A saját biztonságod tudatában hevesen bizonygattad, hogy a modern szerelem szabadsága és öntudata lehetővé teszi, sőt feltételezi a változást és változtatást. Hol vannak a régi igék az egyéniség szabadságáról, a modern ember érzelmi kor- látozhatatlanságáról, arra való jogáról, hogy kiteljesítse akaratát és önmaga legyen? Beszélnem kell Ilonával. Tudnom kell, mit tett, hogyan látja ő, amit tett? Érti-e Milánt? Szegények, gondoltam magamban, itt az első fájdalmas tapasztalástok. Megláttátok egymásban a másikat. Eddig egymásban önmagatokat láttátok, mért önkéntelenül úgy viselkedtetek, ahogy a másik akarta, hogy a kedvére tegyetek. De most drámai változás történt. Egy pillanatra elszakadtatok egymástól, s ennek a törésnek a fényében, mint vakító éjszakai villámcsapáskor a viharban ijesztővé torzult tájat, megláttátok a másikban az idegent. Jaj nektek, ha ezt az idegent nem fogadjátok el, mert egyértelműen taszít, és nem találjátok meg benne már ismert önmagatok. Ilona pontosan eljött a találkozásra. Sápadtnak találtam, de úgy láttam, nyugodt. Csak később, a beszélgetésünk közben vettem észre, hogy a szemében titkolt nyugtalanság fészkel. Talán nem is tud róla, de ott van. Ül a szemében, mint a növekvő balsejtelem látható csírája. Mint amikor valaki elveszítette a benső binztoságát, s ezt nem tudja feledni, állandóan rágondol. Ezért benső feszültségben él és a nyugtalanság ködszerű remegéssé és apró rándulásokká változik a szemében, elhomályosítva életvidám tekintete csillogását. Okos, nyugodt ember Ilona, olyan a magabiztossága, mint a cement, mely szilárddá teszi a falakat. Nagy léleknyugalma állandóan fegyelmezi. Milán bizonytalanabb e téren, kevésbé hisz önmagában. Egyszer arról beszélt, hogy állandóan érzi Ilona intellektusának és benső harmóniájának kisugárzását és erejét, s talajvesztetté válik tőle, akarata tétova lesz. Ilyenkor sejti, hogy a felesége különb nála, s fél, hogy fölötte áll. — Mi történt? — kérdeztem akkor Ilonát. — Felületes és állhatatlan, ezért mindent eltúloz. Kapkod, nem bízik sem magában, sem bennem. Pedig bízhatna, bennem mindenképpen. Önmagát pedig építenie kellene, erősítenie. Amilyen nagy és erős testben, olyan gyenge lélekben és ő ezt érzi, ezért úgy akar lélekben erős lenni, hogy nem gondolkodik. Ha gondolkodna, bízna bennem, mert tudnia kell, hogy nekem nem kell más. De ő csak magára gondol. Pedig nekem akkor se kell más, ha már észreveszem, hogy más is van kívüle, mert... mert szeretném ... akarom, hogy más is észrevegyen. — Kínlódva elemezte önmagát, felfedezte és felfedte ösztönös vágyait. Nő volt. — Az övé vagyok, de a társa, nem a tulajdona.... — S amit nem tudtam róla elképzelni, sírni kezdett. — Rettenetes volt, elképzelhetetlen és rettenetes. A halálnál is iszonyúbb. Mint egy ragadozó állat, amely természetéből eredően pusztít, olyan volt, vad és félelmetes, és teljesen idegen. Nem az ütései fájtak, hanem hogy ő üt meg, hogy meg tud ütni, hogy a keze érintése ilyen borzalmasan megváltozhat. S ő ezt nem tudja, nem érzi, hogy a durvasága nem a testemet érinti, hanem valahol bévül mindkettőnket, nem a bőrön, a hús felületén fájnak az ütései, hanem a lelkemben, szinte kibírhatatlanul... — Rosszat tettél? — kérdeztem Ilonát. — Megfeledkeztél magadról? — Nem — nagyon határozottan mondta. — Felhívtam, hol leszek, de a vendéglő zárva volt. Erre a barátnőmmel tovább mentünk, mert beszélgetni akartunk és még nem tudhattam, hogy olyan későig maradunk. Jól éreztük magunkat s én úgy gondoltam,
