Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Duba Gyula: Milán és Ilona [elbeszélés)
MILÁN ÉS ILONA Váratlanul, bejelentés nélkül meglátogatott Milán. Délben érkezett, becsengetett, s hogy beengedtem, alig köszönt, lehajtott fejjel a dolgozószobámba ment, a fotelbe vetette magát és sírni kezdett. Arcát tenyerébe temette, zokogás rázta őt, vinnyogott és szipogott, s a válla remegett. A szemben levő fotelbe ültem és vártam, hogy abbahagyja a sírást, megnyugodjon és végre megmondja, mi az ördög baja van? Fiatal barátom atlétatermetű, szálas fickó, csupa életerő. Jó szervező, a művészetek és a modern zene bolondja, sokoldalú, törekvő értelmiségi. Korszerűen gondolkodik, nagyvonalú. Mit bőg itt nekem? Bosszankodva várakoztam. Gyanakodni kezdtem, hogy hülyéskedik velem. Vagy részeg lenne? Kiderült, hogy jól sejtettem, valóban részeg. De őszintén sírt, valódi könnyeket. Ahogy felemelte fejét, láttam, hogy a könnyei aláfolynak arcán, szája szélét összemaszatolják és csillogva megülnek a bajuszán, néhány cseppük pedig az alacsony asztal sima, barna lapjára hullott. — Megütöttem... — Ez volt az első szava. — Arcul ütöttem... Még nem tudtam, kit ütött meg, s a szó már fenyegetően dörömbölt értelmem kapuján, mint a mokány Botond buzogánya a bizánci érckapun, erőszakosan ijesztgetett. Megállj, sugallta, mindjárt nem ücsörögsz olyan nyugodtan és közömbösen! De még várakoztam, mert nem hittem el, hogy őt ütötte meg. A feleségét, akire gondolok, Ilonát. Beismerem, tévedtem. Ilonát ütötte meg. Többször is arcul ütötte, mi tagadás, megverte őt. Megverte a feleségét, a filigrán, életvidám fiatalasszonyt, aki két szép gyereket szült ennek a verekedő behemőtnak. Ilonát gyerekkorától ismerem, a barátom lánya, kiskorában a térdemen lovagolt, s én királykisasszonyok bonyolult házasságairól meséltem neki. Bakfiskorában kártyáztam vele, míg az érettségi bankettjén évődve megkértem a kezét, de nevetve kikosarazott, hogy már foglalt, elkötelezte magát; gyors szemvillantással felhívta figyelmemet egy fekete fiatalemberre, aki az asztal végén ült és semmiért sem vette volna le a szemét Ilonáról. Keserves arccal mókázva vallottam be Ilonának, hogy mohón esz a sárga irigység, ha a fekete fiatalemberre nézek, de ő nevetett, megsimogatta az arcom és biztosított, hogy szívesen feleségül jönne hozzám, de hát itt van Milán ... Mindebből kitűnik, hogy a család közkedvelt, nőtlen barátja voltam, Ilonától húsz évvel idősebb aglegény, de attól még — vagy éppen azért — értettük egymást és jól mulattunk. Milánnal is megismerkedtem azon az estén, biztosítottam őt, hogy nem vagyunk ellenfelek, mire láthatóan megkönnyebbült és szeméből kihunytak a gyanakvó és fenyegető villanások. Nyilvánvalóan fülig szerelmes Ilonába. S most nem átallja bevallani a nyomorult, hogy megverte őt! Összeházasodtak, mielőtt még tanárrá avatták volna Ilonát, mert az teherbe esett. A lakodalmukon nem győztük nézni őket, milyen szép pár. Ilona kislányt szült, majd néhány év múlva fiút. Elvégezték a főiskolát, lakást szereztek, később autót vettek, néhány szép külföldi utazást tettek, gondok közt és nehezen, de jól éltek. — Meg merted ütni, te gazember... — förmedtem Milánra. — Elment a józan eszed? Duba Gyula
