Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Koncsol László: Egy tenger hullt bele, Belőle nyílt (versek)
KONCSOL LÄSZLÔ Táplál, bont, épít számtalan alakban. Egy tenger hullt bele: általa önmaga. Bent mag s halál: lét-nemlét nyirkos, nyers szaga, A bent s a kint közt ad-vesz. Állhatatlan. Sötét: a felszín korma, üszke festi, a gyász, a vér — s múltja, a mag pokoltüze. Sorsán a három halmazállapot nyűge. Felhám: meleg. Hő, robbanás repeszti. Sugár az ég: ő mindig szürke, fénytelen, de hűs méhében mindenik szín megterem. Indul a mély S a mennyek párbeszéde. Velő: mindent belebarázdált már a múlt, de nyomra új nyom, folyton friss emlék tolult. Csak őstudását őrzi sűrű mélye. Belőle nyílt Belőle nyílt a robbanás, ■tűz-törzse, lángja, lombja, füstje. Komor méhében nő a tüske. Patáktól, bombáktól ragyás. Elhamvadt sorsok, tárgyak üszke. A hulladék, a rothadás. Belőle jött a rút kaszás, ’kormába bújt a hó ezüstje. A mélyben gránát, kard lapul, beléje húgy, vér, condra hull. Jövőt emésztő, múltat őrző. Virága papsajt, rózsa, tűz, termése akna, hullabűz. Övé a sír. Övé a bölcső. Egy tenger hullt bele
